Szeretem a szerdákat. Két hosszú rendelési nap között egy kis home office-lét.

Mostanában gerlék turbékolására ébredek. Valamiért azt feltételezik, hogy nem állítok ébresztőt, és fel kell engem kelteni. Először is: nem mindig kell órára kelnem. Ha igen, szól majd a telefonom.

Tehát a gerlék reggel a hálószoba ablakában kezdenek, ahonnan eltessékelem őket. Amint a fürdőszobában megjelenek, ők is ott bandáznak az ablakban. Ezt sem szoktam annyiban hagyni. A reggelim közben aztán a konyhaablakot célozzák meg. Nem értem, mi végre ez a nagy ragaszkodás. Szerencsére nem csinálnak koszt, „csak” vannak. De legalább ketten. Összetartanak.

Egy élelmiszerboltban vásárolok, ahol most járok másodszor. Nem túlzsúfolt az üzlet, és ahogyan elnézem, a drágábbak közé tartozik. Épp fizetek, amikor megszólal a pénztáros: „Ma délelőtt is hármasban sétafikáltak.” Felkapom a fejem, és megkérdezem: valami gyanús alakok? Kiderül, hogy nem nekem szólt a megjegyzés, hanem a mögöttem, kicsit távolabb álló kolléganőnek. Aztán a pénztáros hölgy megosztja velem, hogy a munkatársairól van szó, akik nem dolgoznak rendesen. Ő meg nem a sétafikálós fajta. Ő odateszi magát. Kitartást kívánok neki.

Az edzőteremben úgy kapok kulcsot, hogy bediktálom a nevem. Az már korábban kiderült, hogy több Szántó Szilvia is van. Úgy látszik, ez a hely vonzza a Szántó Szilviákat. Szuper. Az egyszerűség kedvéért használom a teljes nevem. Dr. Szántó Szilvia csak én vagyok. Most bediktálom, de nem találnak. Sehogy sem találnak. Állok a recepciós pultnál. Ez érdekes. Eltűntem a rendszerből? Pont én?! Pont ma?! A recepciós lány egyre jobban zavarban van. Én állok türelmesen. Végül megtalálnak. Épp akkor, amikor azon gondolkozom, hogy

–

ki is vagyok én a nevem nélkül?

Van, hogy egy nap egészen hétköznapian indul: tervekkel, találkozásokkal, kisebb meglepetésekkel.
Aztán történik valami, amitől egyszer csak minden más jelentést kap.

Szombaton egy kortárs zenei koncerten voltam. Nem én választottam, meghívást kaptam. Az új életem nyitottsága jegyében igent mondtam rá. Nos… A színpadon egyszerre szólalt meg elektronikus zene, szaxofon és orgona. Nekem ez olyan egyveleg volt, mint egyszerre enni bolognai spagettit, francia salátát és almáspitét. Brrr…

A disszonáns zene nemcsak belőlem váltott ki feszengést. Voltak, akik kimentek. Én a sor közepén ültem, és egyébként sem illett volna elhagyni a helyszínt. Eleve csak félig volt csak tele a terem. Mindenféle generáció képviseltette magát, és minden korcsoportban akadtak, akik izegtek-mozogtak. Hogy valahogy ellensúlyozzam a helyzetet, hol a hallgatóság testbeszédét figyeltem, hol az orgonasípokat számoltam. Hosszú egy és negyedóra volt. Nem tapsoltuk vissza őket. Annál boldogabb voltam utána.

Voltam anyajegy-szűrésen is. Előttem egy középkorú apuka ment be a tizenhat év körüli lányával. Hallani lehetett, ahogyan – a lánya helyett – ecseteli a problémát, kifejti a lánya étkezési szokásait (csoki, chips is), mennyit sportol stb. Nem értettem, miért nem engedi a lányának elmondani, aki láthatóan maga is képes lett volna rá. Arra gondoltam, vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy valaki rendszeresen megszólal helyettünk.

És ez még nem volt elég. Az apa kétszer is kijött a vizsgálatról telefonálni. Először a szűkös váróban magyarul, később angolul beszélt – ahogyan a beszélgetésekből kivettem – az üzlettársaival. Megtudhattuk, hogy mindkét nyelvet jól beszéli. Úgy tűnt, nem foglalkozik azzal, hogy a viselkedése zavarhat másokat.

Ma az edzőteremben, két nyomás között egy férfi Micimackót olvasott – nyomtatott könyvből. Elgondolkodtam a motivációján. Csak két súlyemelés között van ideje olvasni? Vagy demonstrálni akarja, hogy ő különleges?

–

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy mi a normalitás, és hogy én vajon beletartozom-e.

Ha egyszer elkezdjük figyelni, mi számít normálisnak, könnyen eljutunk egy másik kérdéshez is.
Ahhoz, hogy mi alapján mondjuk meg egyáltalán, kik vagyunk.

A tegnapi hideg a vasárnapi 23 fok után nem esett túl jól, de rámutatott arra, hogy a változás az élet része. Áprilisban meg főleg.

Azért más formában megérkezett a napsütés a tegnapi napomba.

Már kétszer voltam írói elvonuláson. Egyszer a Holt-Körös partján, ahol A nárcisztikussal egy asztalnál című regényem alapja született, és egyszer a Kanári-szigeteken, Tenerifén, ahol a Napocska-projekt szakkönyvemé. Mindkettő nagy élmény és nagy út volt. Fizikailag és lelkileg egyaránt.

Idén nyáron újra szeretnék elvonulni néhány napra írni. Olyan helyet kerestem, ahol kiszakadhatok a hétköznapokból, és csak az írásra figyelhetek.

Először tengerpartban gondolkodtam, végül a magyar tenger mellett döntöttem.

Az volt a szempontom, hogy írás közben rálássak a Balatonra, közel legyen a part, nyugis legyen a hely, de ne elszigetelt. És tíz napra az enyém lehessen.

Találtam egy helyet Fonyódon, lefoglaltam, de kiderült, hogy a terasz az épület oldalán van. Lemondtam.

A szálláshely-gyűjtő platformok rengeteg opciót kínáltak. A vízre néző panoráma mégis ritka volt. Ha akadt, csillagászati áron. Felhívtam pár közvetítőt, akik azzal riogattak, hogy ezek a szállások már elfogytak, és csak a luxuskategória maradt.

Elkeseredtem egy picit. Már régóta láttam magam előtt, ahogy egy teraszon ülök, a vízre nézek, és írok. Nyáron. Ott, ahol jó nekem. Benéztem volna?

Aztán sikerült négy-öt olyan helyre leszűkíteni a kínálatot, ahol adott volt, amit szeretnék. Az első helyet közben eladták. A másodiknál azt írta ki az oldal, hogy az általam megjelölt időpontban nincs szabad hely, és egy főre egyébként sem adják ki.

Pedig ott volt az az erkélyes balatoni panorámás kép, amit korábban lelki szemem előtt láttam. Úgy éreztem, hogy nem tudom a nemet elfogadni. Felhívtam a tulajdonost. Elsőre nem értette, mi az az írói elvonulás. Mondta, hogy náluk nincsenek tanfolyamok. Megnyugtattam, hogy csak szállást keresek, írni én fogok.

Miután tisztáztuk az igényeimet, mondta, hogy sajnos a panorámás apartmanok foglaltak egész nyárra. Van azonban egy apartman, amely kertre néz, bár onnan is látni a Balatont. De csak öt napra szabad. Ismét elszontyolodtam. 5 nap?! Az nekem kevés. Magamban kértem Istent, a Felsőbb Erőt, hogy segítsen.

A tulajdonosnő tartott egy kis szünetet, majd megkérdezte, tudok-e rugalmas lenni. Két nappal később érkezni. Mert akkor öt napot tölthetek a kertre néző apartmanban, utána pedig ötöt az egyik panorámásban. Örömtáncot lejtettem magamban. Megszületett a tökéletes megoldás. Ráadásul olyan kedvező áron, ami a többi ajánlat felét-harmadát jelentette.

Igen, kicsit retró a hely, de mindent kínál, amire szükségem van. Azt is felajánlották, hogy kapok asztalt, széket és dolgozhatok a panorámás teraszon az első 5 napban.

Nehezen tudom megfogalmazni az örömöm. Megvan a hely, amit megálmodtam. Balatonvilágoson. Június végén itt leszek. Hurrá.

Hálás vagyok Istennek és magamnak is, hogy amikor úgy tűnt, lehetetlen, nem hagytam annyiban. Hanem

–
kiálltam a hitemre támaszkodva az álmomért.

Nem minden élményből születik nagy felismerés.
Van, hogy egyszerűen csak figyelem, mi történik körülöttem – és elgondolkodom azon, amit látok.

Reggel csodás napsütés üdvözöl. Mielőtt indulok az egyetemi rendelésemre, hallok egy gondolatot az életről és a kontroll elengedéséről. Igen, mindent kézben tartani nagyon fárasztó. Valójában már nem is megy úgy, mint régen. Gyakorlom, hogy megtegyem azt, ami rajtam múlik, és elengedjem azt, amire nincs ráhatásom. Teret hagyok Istennek, az Univerzumnak, hadd tegye ő is a dolgát.

Elindulok dolgozni. A következő sarkon egy kutyát sétáltató anyával és a kismotoron ülő, másfél év körüli kisfiával találkozom. Az anya megkérdezi, merre menjenek: erre vagy arra. A kisfiú hosszan néz mindkét irányba, majd megszólal: – Ajja! És elindulnak. Mosolyogva megyek tovább, a madarak élénk csicsergése kísér.

Nyolc órával később újra az utcában vagyok. A napot levezető sétámat kezdem. Szinte azonnal belefutok a négy kutyát sétáltató ismeretlen ismerősbe. Megsimogatom a legnagyobbat, aztán az agarat is. Jó benne lenni ebben a pár percben, de az illem diktál, továbbindulok.

Már a többkörös sétám vége felé járok, amikor az utca másik oldalán meglátok egy ismerős alakot. Az egyik exem. Egy copfos nővel sétál kézen fogva, és tekintget erre-arra. Ahogyan velem tette évekkel ezelőtt. Azonnal megfordulok. Nem szeretnék velük találkozni.

Otthon mégis visszatérnek hozzá a gondolataim. Régen beszéltünk. Miért hozta őt elém az élet? Nem akarok tőle semmit, nem hiányzik, és mégis…

Ahogy visszanézek, már tisztábban látom: valamit akkor is éreztem, amit még nem tudtam megfogalmazni. Feszült voltam mellette. Szűk lett a tér. A testem jelezte, hogy valami nincs rendben.

Most másképp figyelek. Nem rohanok. Van időm kiismerni a másikat, és nem a régi minták alapján beleadni többet, mint ami van.

Arra jutok, hogy nem véletlenül láttam meg őt. Nem ő volt fontos, hanem az, amit megmutatott. Hogy valóban lezártam-e, ami volt. Hogy maradt-e még bennem valami.

Van még egy kicsi. De már látom. És ez most elég.

Az a nézőpontom, hogy az élet, amikor tükröt tart,
–
nem bántani akar, hanem segíteni.

Van, amit azért érdemes lezárni, hogy hely maradjon annak, ami felé valóban szeretnénk elindulni.
És néha egy régi történet után már egy egészen új terv kezd foglalkoztatni bennünket.

Az éjjel szerencsésen hazaértem. Ma kapcsolódom vissza az itthoni léthez. Feltöltődve.

Az idegrendszeremet kisimította a sok gyaloglás, a rengeteg új impulzus, és az is, hogy nem nálam volt a kontroll. Péter, a jó barátom mindent megszervezett, én csak követtem. Az, hogy végre nem kellett folyton döntéseket hoznom, kikapcsolt.

A Sagrada Familia nemcsak azzal nyűgözött le, hogy immár a világ legmagasabb temploma. Hanem azzal is, hogy Gaudí mert másképp gondolkodni, mint amit a hagyomány addig diktált.

Délután egy téren egy kisfiú galambokat kergetett. Folyton elreppentek előle. De amikor mégis közelebb jutott hozzájuk, az arcán olyan őszinte öröm jelent meg, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Egy másik téren egy turista négy civakodó galambot vett videóra. Úgy tűnik, nemcsak Picassót és az édesapját kötötték le a galambok.

A zene a város része. Ott van a turistalátványosságoknál, és ott van a metrón is. Volt, hogy rapper, volt, hogy breaktáncos lépett fel. A táncos a metró korlátját is bevonta az előadásába. Férfi rúdtáncot még nem láttam korábban, de most igen.

Barcelona meglepett. A tisztaságával, a jókedvével, az átláthatóságával. És azzal, hogy valahogy minden a helyén volt.

Jól éreztem magam ebben a kikötővárosban. Olyan dolgok is sikerültek, amelyek korábban nem. Átléptem a félelmeimen. Rá mertem bízni magam az életre. Jelen tudtam lenni. Nem a múltban voltam, és nem a jövőben. Csak a következő lépésben.

Átvitt értelemben és szó szerint is: négy nap alatt 63 kilométert tettünk meg. Izomlázam van rendesen. De ez most jó érzés. Emlékeztet arra, hogy ott voltam.

Rengeteget nevettem. A fáradtságtól, a helyzetektől, vagy csak úgy. Nem zavart, ha emiatt felém néztek. Jó volt örülni.

És most ebből érzem, hogy

–
élek, és élvezem, hogy élek.

Néha abból érezzük, mennyit változtunk, ahogyan arra nézünk, ami egyszer már része volt az életünknek.
És van, hogy erről egy váratlan találkozás mesél a legtöbbet.

A mai napot a Picasso Múzeumban kezdtük. Mire a rengeteg termen átjutottunk, szinte végigkövethettem Picasso művészi életútját. Megtudtam, hogy az édesapja is rajzolt, sőt rajzot tanított – volt kitől örökölnie a tehetségét –, és mindketten szerettek galambokat ábrázolni. Persze Picasso érett korszakának galambjai már alig hasonlítottak valódi galambokra. Mégis ezek lettek a kedvenceim.

A múzeum után a barcelonai katedrális következett. Imádom a gótikát. Nemcsak a csodaszép belső tér ejtett foglyul. A tériszonyomat leküzdve a tetőre is felmerészkedtem – persze nem a tekergős csigalépcsőkön, ahol mindig beszorítva érzem magam, hanem némi csalással: lifttel. Odafentről a kilátás, a város egy másik szemszögből – mindenért kárpótolt.

A katedrális kerengőjénél több meglepetés is ért. A belső kertben például ludak sétálgattak. Sőt, mosdó is volt. Természetesen – ahogy más turistalátványosságoknál – itt is sorba kellett állni. Mögém egy spanyol ajkú, szimpatikus idősebb hölgy került. Egy idő után elkezdett maga elé beszélni. Azt feltételeztem, hogy ilyeneket mondogat: „Miért nem halad ez a sor?” „Nem kellene az akadálymentesbe bemenni?” „Mi tart ilyen sokáig?” Bólogattam és mosolyogtam.

A néni csak beszélt tovább. Egyszer aztán elmondtam neki angolul – gesztusokkal kísérve –, hogy nem értem, mit mond, csak próbálom kitalálni. Ez csak olaj volt a tűzre: a kedves hölgy magasabb fokozatra kapcsolt, és csak beszélt, beszélt. Még a kezemet is megfogta.

Mosolyogtam, nem akartam megbántani azzal, hogy elfordulok tőle. Aztán egy másik hölggyel együtt elviharzott az üres férfi mosdó felé. A mögöttem álló lány angolul megkérdezte: „Ugye nem beszélsz spanyolul?” Azt válaszoltam, hogy egy szót sem. Nevettünk.

A közeli piacon ételek, zöldségek, gyümölcsök, húsok és halak szín- és illatkavalkádja fogadott bennünket. És hatalmas tömeg – így hamar menekülőre fogtuk.

A vizuális ingereknek ezzel még nem volt vége. A Nemzeti Galériában a modern művészettel ismerkedtünk. A sok festmény és rajz után egy-egy szecessziós bútor vagy art deco alkotás kész felüdülés volt.

Annyira beteltem az ingerekkel, hogy a fáradtságtól (is) sokat nevettem. Néha saját magunkon – azon, hogy megszámlálhatatlanul sok lépcsőt tettünk meg. A szállás felé tartva, amikor már közel jártunk az aznapi 16 kilométerhez, galambok totyogtak elénk a járdán. „Talán Picasso is azért festette őket, mert neki is útban voltak” – jegyezte meg Péter barátom. Én pedig arra gondoltam, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy Picasso a saját útját járja.

És mennyire jelen van most az életemben, hogy a bevált, biztos út helyett a járatlant választom.

–
Mert a belső hangomat követem.

Néha el kell távolodnunk egy kicsit attól, amit jól ismerünk, hogy észrevegyük, mi változott meg bennünk.
És van, amit csak akkor értünk meg igazán, amikor hazaérünk.

Tegnap este korán lefeküdtem, mégis sokáig forgolódtam – a hajnali háromórás kelés rémképe nem hagyott nyugodni. Végül az ébresztő a legédesebb álmomból rántott ki.

A reptéri transzfer percre pontosan érkezett. Magabiztosan előre ültem a sofőr mellé, de a hajnali órában a metálzene nehezen talált utat hozzám. Miközben a fiatal sofőr arról mesélt, miért készül külföldre dolgozni, eldöntöttem, megkérem, halkítsa le a zenét. Megértette – bár hozzátette, ez tartja őt ébren. Engem meg ez épít le – gondoltam magamban. Az út hátralévő részében végül az utazási szokásainkról beszélgettünk.

A repülő felszállása még mindig megvisel. Péter, a jóbarátom kezét erősen szorítottam – hősiesen bírta. Szerencsére egy időre kiestem a jelenből, és elnyomott az álom.

Barcelona napsütéssel fogadott. A pálmafák látványa csak tovább növelte a lelkesedésemet.

A metróhálózat viszont hirtelen bizonytalansággal töltött el – hogyan lehet eligazodni ennyi színes vonal között, és megtalálni azt az egyet, amelyik a szállásunkhoz vezet?

Tizenegy megálló, egy átszállás, majd újabb tizennégy – és megérkeztünk. A metrón rácsodálkoztam a város sokszínűségére: a különböző nemzetiségű emberekre és az öltözködésükre is. Volt, aki ujjatlan felsőben és papucsban, mezítláb utazott, míg más még dzsekibe burkolózott.

A szállás elfoglalása után a tenger felé vettük az irányt. A kellemes húsz fokban sokan napoztak, strandröplabdáztak. A napsütésben levettem a dzsekimet, de ahol feltámadt a szél, ott a kapucnit is a fejemre húztam. Talán kicsit fázósabb vagyok, mint az itteniek.

A tenger közelsége feltöltött. Hiányzott már ez az érzés.

Később egy csodás szecessziós épületegyüttest látogattunk meg – egykori kórház, amely részben ma is működik. A kertben narancsfák kínálták érett gyümölcseiket.

Az utcákon sétálva a házak kedves kis erkélyeiben gyönyörködtünk, ahol itt-ott élénkzöld növények kapaszkodtak a korlátokba.

Este a szálláson fáradtan rogytam bele a nappali foteljébe. Aznap 15 kilométert gyalogoltam. Mégis azt éreztem, hogy a szívem tele van erővel.

Mert érdemes kimozdulni ahhoz, hogy

–
önmagunkra is másképp tekinthessünk.

Ha más szemszögből nézünk önmagunkra, néha azt is tisztábban látjuk, merre szeretnénk továbbmenni.
A következő lépés pedig nem mindig arra vezet, amerre korábban indultunk volna.

Korán ébredek. Legalább két óra alvástól fosztom meg magam.
Sebaj. A reggeli után, indulás előtt még hasznosítom magam: takarítok, pakolok.

Elindulok a szokásos szombati csoportra – a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek gyűlésére.

A 17-es villamoson utazom. Nem elsőre veszem észre, hogy egy világos szempár figyel. Velem szemben. Fekete.
Elsőre babakocsinak nézem az alkalmatosságot – ilyet még nem is láttam. De nem az.
Egy fekete cica van benne. Felöltöztetve. Kezes-lábas helyett négylábasba. Betakarva.
Pont, mint egy kisbaba.

Igyekszem feldolgozni a látottakat. Nem megy könnyen.
Nem tudom, mi visz rá valakit arra, hogy egy macskát babakocsiban tologasson.

A mellettem álló srác fülessel a fülén hangosan beszél. Nem tudom értelmezni a telefonálásnak ezt a módját.
Nem akarom tudni, hogy az MLM-rendszerben ő platina vagy gyémánt, ahogyan azt sem, hogy hamarosan legénybúcsúra megy, amihez semmi kedve.

Tele a villamos. Nem tudok hova menekülni. Idegesít a hangos, arrogáns beszéde.
Végül előttem száll le, egy megállóval korábban.
Későn hallották meg fent az imáimat.

A nagy szélben odaérek a gyűlésre. Ez most nyitott alkalom, bárki csatlakozhat.
Pár ismeretlen hölgy ül a kanapén – lefogadom, hogy pszichológusok.
Szerencsére nem zavartatjuk magunkat. Vannak megosztások.

Nekem is.

Elmondom, hogy a felépülésem útján ott járok, hogy szeretnék kilépni abból, hogy mindig én legyek a segítő.

Már nem akarom folyton másokon tartani a fókuszt.

Szeretnék olyan munkát végezni, amelyben az én örömömnek is helye van.

Lehet ez a saját szívbéli projektem.

Vagy valami egészen más.

Mert eljutottam végre oda, hogy
–
önmagam és az örömöm választom.

Amikor elkezdjük magunkat választani, lassan több hely marad arra is, ami élettel tölt meg bennünket.
És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy újra kíváncsiak vagyunk arra, mi vár ránk.

Vonaton ülök Szombathely és Budapest között. Délelőtt kertészkedtem a szüleimnél, jól elfáradtam. Anya mondta is, hogy majd úgy ülök a vonaton, mint egy befőtt. És tényleg.

Nézem a mezőkön a nyuszikat, őzeket. Ébredezik a természet. Valami bennem is.

A kertészkedés földel. Igyekszem nem gondolni semmire, csak arra a darab földre, ami előttem van, és a gazra, amit kihúzok. Néha megállok egy madárhangnál. Ha a szomszéd motoros fűrésszel fát vág, inkább odébb megyek.

Egyszer én is szeretnék egy víz közeli helyet. Egy kertet. Valami egyszerűt, ami az enyém.

Egy ideje nézem az Állatvilág című sorozatot. Tegnap meghalt az egyik főszereplő, egy kemény anya, aki egész életében kézben tartotta a családját. Amikor már nem volt visszaút, azt kérte a fiaitól, hogy segítsenek neki meghalni. Ők nem tudták megtenni. Az unokája végül igen.

Előtte azt mondta: „Nekem akkor is erősnek kellett lennem, amikor ti nem voltatok azok.”

Ez a mondat valahol mélyen bennem maradt.

Éjjel aztán vizsgákon voltam. Készültem, de voltak feladatok, amiket nem tudtam megoldani. Talán most az életemben is vizsgahelyzetben vagyok. Sok az új, az ismeretlen.

De már tudom:

–

nem kell tökéletesen csinálnom.
És szabad hibáznom.

Talán nem kell mindent jól csinálnunk.
Néha elég észrevenni, hogy már mást szeretnénk, mint korábban.

Tegnap ismét leutaztam a kórházam kisvárosába, hogy találkozzam a terapeutámmal.

Rumlis egy nap lett.

Kelenföldön eleve húsz perc késéssel indult a vonat. Az idős hölgy, aki később mellettem ült, említette, hogy a Déli pályaudvaron zord időjárási viszonyokra hivatkoztak – ezt mondta be a hangosbemondó. Nyilván rossz gombot nyomtak meg, mert felhő nélküli, tiszta ég és szikrázó tavaszi napsütés kísérte az utunkat. Nekünk Kelenföldön inkább műszaki hibát jelöltek meg a késés okaként.

Nagy nehezen elindultunk. A húsz perc késésből hamar fél óra lett. Izgultam az átszállás miatt, mert ha azt nem érem el, elkések a megbeszélésről.

Az átszállás előtt tudtam meg, hogy vonatpótló buszra kell átszállni, mert a csatlakozó vonat nem vár meg. Jó, akkor megyek azzal.

Legalább többet láttam a tájból.

Az egyik településen annyi kerti törpét láttam az ablakokban és az udvarokon, amennyit eddig összesen életemben. Bíztam benne, hogy jót hoznak nekem.

A kórházba végül a megbeszélés előtt pár perccel érkeztem meg. Kiváló találkozó lett. Új irányokat találtam magamhoz – magamban.

Az állomásra visszafelé korábban kiértem. Felszálltam egy személyvonatra, amely mindenhol megáll. Útközben feltűnt, mennyi település neve kezdődik úgy, hogy Szent. Meg is lepődtem rajta.

Az átszállási állomáson egy órát vártam a Budapest felé tartó InterCityre. Közben megismerkedtem egy nénivel, aki a sellyei Draskovich-kastélyt ment meglátogatni – a virágok miatt.

Kelenföld állomáson egy másik idős hölgynek segítettem leszállni a vonatról. Aztán együtt lifteztünk. Elmesélte, hogy nagyon éhes, alig várja, hogy odaérjen a lányához, mert aznap csak két pogácsát evett.

Nem kérdeztem meg tőle, hogyan tehette ki magát ennek. Én is éhes voltam. Pedig rendesen ettem aznap.

Este fél kilenc körül értem haza. A fejemben még mindig zakatolt a vonat.

Büszke voltam magamra, hogy megtettem ezt az oda-vissza kalandos utat. 

Arra gondoltam, milyen jó érzés túllépnem önmagamon.

–

Nem mindig az út egyszerű – de néha épp a kerülők mutatják meg, mennyit változtunk közben.

Egy új irány eleinte nem mindig látványos.
Néha csak abból vesszük észre, hogy már egy kicsit másképp nézünk arra, ami körülöttünk történik.