A mai napot a Picasso Múzeumban kezdtük. Mire a rengeteg termen átjutottunk, szinte végigkövethettem Picasso művészi életútját. Megtudtam, hogy az édesapja is rajzolt, sőt rajzot tanított – volt kitől örökölnie a tehetségét –, és mindketten szerettek galambokat ábrázolni. Persze Picasso érett korszakának galambjai már alig hasonlítottak valódi galambokra. Mégis ezek lettek a kedvenceim.

A múzeum után a barcelonai katedrális következett. Imádom a gótikát. Nemcsak a csodaszép belső tér ejtett foglyul. A tériszonyomat leküzdve a tetőre is felmerészkedtem – persze nem a tekergős csigalépcsőkön, ahol mindig beszorítva érzem magam, hanem némi csalással: lifttel. Odafentről a kilátás, a város egy másik szemszögből – mindenért kárpótolt.

A katedrális kerengőjénél több meglepetés is ért. A belső kertben például ludak sétálgattak. Sőt, mosdó is volt. Természetesen – ahogy más turistalátványosságoknál – itt is sorba kellett állni. Mögém egy spanyol ajkú, szimpatikus idősebb hölgy került. Egy idő után elkezdett maga elé beszélni. Azt feltételeztem, hogy ilyeneket mondogat: „Miért nem halad ez a sor?” „Nem kellene az akadálymentesbe bemenni?” „Mi tart ilyen sokáig?” Bólogattam és mosolyogtam.

A néni csak beszélt tovább. Egyszer aztán elmondtam neki angolul – gesztusokkal kísérve –, hogy nem értem, mit mond, csak próbálom kitalálni. Ez csak olaj volt a tűzre: a kedves hölgy magasabb fokozatra kapcsolt, és csak beszélt, beszélt. Még a kezemet is megfogta.

Mosolyogtam, nem akartam megbántani azzal, hogy elfordulok tőle. Aztán egy másik hölggyel együtt elviharzott az üres férfi mosdó felé. A mögöttem álló lány angolul megkérdezte: „Ugye nem beszélsz spanyolul?” Azt válaszoltam, hogy egy szót sem. Nevettünk.

A közeli piacon ételek, zöldségek, gyümölcsök, húsok és halak szín- és illatkavalkádja fogadott bennünket. És hatalmas tömeg – így hamar menekülőre fogtuk.

A vizuális ingereknek ezzel még nem volt vége. A Nemzeti Galériában a modern művészettel ismerkedtünk. A sok festmény és rajz után egy-egy szecessziós bútor vagy art deco alkotás kész felüdülés volt.

Annyira beteltem az ingerekkel, hogy a fáradtságtól (is) sokat nevettem. Néha saját magunkon – azon, hogy megszámlálhatatlanul sok lépcsőt tettünk meg. A szállás felé tartva, amikor már közel jártunk az aznapi 16 kilométerhez, galambok totyogtak elénk a járdán. „Talán Picasso is azért festette őket, mert neki is útban voltak” – jegyezte meg Péter barátom. Én pedig arra gondoltam, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy Picasso a saját útját járja.

És mennyire jelen van most az életemben, hogy a bevált, biztos út helyett a járatlant választom.

–
Mert a belső hangomat követem.

Néha el kell távolodnunk egy kicsit attól, amit jól ismerünk, hogy észrevegyük, mi változott meg bennünk.
És van, amit csak akkor értünk meg igazán, amikor hazaérünk.

Tegnap este korán lefeküdtem, mégis sokáig forgolódtam – a hajnali háromórás kelés rémképe nem hagyott nyugodni. Végül az ébresztő a legédesebb álmomból rántott ki.

A reptéri transzfer percre pontosan érkezett. Magabiztosan előre ültem a sofőr mellé, de a hajnali órában a metálzene nehezen talált utat hozzám. Miközben a fiatal sofőr arról mesélt, miért készül külföldre dolgozni, eldöntöttem, megkérem, halkítsa le a zenét. Megértette – bár hozzátette, ez tartja őt ébren. Engem meg ez épít le – gondoltam magamban. Az út hátralévő részében végül az utazási szokásainkról beszélgettünk.

A repülő felszállása még mindig megvisel. Péter, a jóbarátom kezét erősen szorítottam – hősiesen bírta. Szerencsére egy időre kiestem a jelenből, és elnyomott az álom.

Barcelona napsütéssel fogadott. A pálmafák látványa csak tovább növelte a lelkesedésemet.

A metróhálózat viszont hirtelen bizonytalansággal töltött el – hogyan lehet eligazodni ennyi színes vonal között, és megtalálni azt az egyet, amelyik a szállásunkhoz vezet?

Tizenegy megálló, egy átszállás, majd újabb tizennégy – és megérkeztünk. A metrón rácsodálkoztam a város sokszínűségére: a különböző nemzetiségű emberekre és az öltözködésükre is. Volt, aki ujjatlan felsőben és papucsban, mezítláb utazott, míg más még dzsekibe burkolózott.

A szállás elfoglalása után a tenger felé vettük az irányt. A kellemes húsz fokban sokan napoztak, strandröplabdáztak. A napsütésben levettem a dzsekimet, de ahol feltámadt a szél, ott a kapucnit is a fejemre húztam. Talán kicsit fázósabb vagyok, mint az itteniek.

A tenger közelsége feltöltött. Hiányzott már ez az érzés.

Később egy csodás szecessziós épületegyüttest látogattunk meg – egykori kórház, amely részben ma is működik. A kertben narancsfák kínálták érett gyümölcseiket.

Az utcákon sétálva a házak kedves kis erkélyeiben gyönyörködtünk, ahol itt-ott élénkzöld növények kapaszkodtak a korlátokba.

Este a szálláson fáradtan rogytam bele a nappali foteljébe. Aznap 15 kilométert gyalogoltam. Mégis azt éreztem, hogy a szívem tele van erővel.

Mert érdemes kimozdulni ahhoz, hogy

–
önmagunkra is másképp tekinthessünk.

Ha más szemszögből nézünk önmagunkra, néha azt is tisztábban látjuk, merre szeretnénk továbbmenni.
A következő lépés pedig nem mindig arra vezet, amerre korábban indultunk volna.