Reggel csodás napsütés üdvözöl. Mielőtt indulok az egyetemi rendelésemre, hallok egy gondolatot az életről és a kontroll elengedéséről. Igen, mindent kézben tartani nagyon fárasztó. Valójában már nem is megy úgy, mint régen. Gyakorlom, hogy megtegyem azt, ami rajtam múlik, és elengedjem azt, amire nincs ráhatásom. Teret hagyok Istennek, az Univerzumnak, hadd tegye ő is a dolgát.

Elindulok dolgozni. A következő sarkon egy kutyát sétáltató anyával és a kismotoron ülő, másfél év körüli kisfiával találkozom. Az anya megkérdezi, merre menjenek: erre vagy arra. A kisfiú hosszan néz mindkét irányba, majd megszólal: – Ajja! És elindulnak. Mosolyogva megyek tovább, a madarak élénk csicsergése kísér.

Nyolc órával később újra az utcában vagyok. A napot levezető sétámat kezdem. Szinte azonnal belefutok a négy kutyát sétáltató ismeretlen ismerősbe. Megsimogatom a legnagyobbat, aztán az agarat is. Jó benne lenni ebben a pár percben, de az illem diktál, továbbindulok.

Már a többkörös sétám vége felé járok, amikor az utca másik oldalán meglátok egy ismerős alakot. Az egyik exem. Egy copfos nővel sétál kézen fogva, és tekintget erre-arra. Ahogyan velem tette évekkel ezelőtt. Azonnal megfordulok. Nem szeretnék velük találkozni.

Otthon mégis visszatérnek hozzá a gondolataim. Régen beszéltünk. Miért hozta őt elém az élet? Nem akarok tőle semmit, nem hiányzik, és mégis…

Ahogy visszanézek, már tisztábban látom: valamit akkor is éreztem, amit még nem tudtam megfogalmazni. Feszült voltam mellette. Szűk lett a tér. A testem jelezte, hogy valami nincs rendben.

Most másképp figyelek. Nem rohanok. Van időm kiismerni a másikat, és nem a régi minták alapján beleadni többet, mint ami van.

Arra jutok, hogy nem véletlenül láttam meg őt. Nem ő volt fontos, hanem az, amit megmutatott. Hogy valóban lezártam-e, ami volt. Hogy maradt-e még bennem valami.

Van még egy kicsi. De már látom. És ez most elég.

Az a nézőpontom, hogy az élet, amikor tükröt tart,
–
nem bántani akar, hanem segíteni.

Van, amit azért érdemes lezárni, hogy hely maradjon annak, ami felé valóban szeretnénk elindulni.
És néha egy régi történet után már egy egészen új terv kezd foglalkoztatni bennünket.

Reggeli utazás az egyetemre. Kellemesen hűvös a reggel, serkenti a véráramlást az ereimben.

A villamoson velem szemben egy fiatal pár beszélget. A fiú bosszankodik, hogy alig szálltak fel-le az utasok és máris szólt az ajtók záródását jelző csengő, most meg a vezető közli, hogy forgalmi okokból a megállóban várakozunk. A lány nem reagál. 

A következő megállóban megérinti a fiú vállát, majd leszáll a Móricz Zsigmond körtéren. Valószínűleg átszáll másik villamosra. A fiú az ablaknak háttal ül, a telefonjába merül. A lány mintha fotót készítene a villamoson ülő fiúról. Gyorsan pislog, valószínűleg várja, hogy a fiú megforduljon. De nem fordul. Közben indulunk, a lány hosszasan néz a jármű után.

Én is villamost váltok és immáron a Duna-parton utazom. A napsütés nemcsak a folyót, hanem a budai oldalt is beragyogja.

Nézem a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A Nárcisz-trilógiában a pálmaágat tartó nő a főszereplő, Jázmin reményét szimbolizálta. Hogy megkapja, eléri azt, amire vágyik.

Elgondolkozom, hogy a remény valójában szabadság-e. Ha remélek valamit, akkor vágyom valamire, ami most nincs meg. Kérdés, hogy ez szabadság-e. 

A rendelés során, a fiatal egyetemistákat hallgatva, nehéz történetekkel találkozom. A család és a csalás nem véletlenül egy betűben különbözik.

Hazafelé beugrok egy közeli élelmiszerboltba. Alig vannak. Van egy utolsó darab a kedvenc tejeskávémból. A kedvenc, iszonyat ritkán elérhető rombusz zsemlyémből is akad. És még sorba sem kell állnom.

Talán a szabadság nem az, amikor megkapom, amire vágyom.

–

Hanem amikor nem függök tőle.

A felismerések önmagukban még csendben maradnak.
Aztán egyszer csak elindulunk velük – és a világ válaszol.

Tegnap este hideg szél fújt. A szombathoz képest legalább tíz fokkal csökkent a hőmérséklet.
A zord idő nem ijesztett meg. Elindultam az esti sétámra. Az utcák szinte üresek voltak, még a kutyasétáltatók is visszahúzódtak.

Ahogy róttam a köreimet, ismerős érzés kísért. Az, amikor egyedül maradtam a porondon, pedig jó lett volna valakivel megosztani az örömöt. Amikor sikert értem el, és nem volt ott senki, akinek a szemébe nézhettem volna. Amikor nagy kihívások előtt álltam – teljesítés, betegség –, és nem volt kire támaszkodnom.

Most már engedem, hogy kapcsolódjak.

A téli olimpia ideje van. Sok sportág közül engem a műkorcsolya érint meg igazán. Főleg a páros jégtánc. Ahogy figyelem a férfi és a nő összehangolt mozdulatait, az egymásra hangoltságukat, valami megmozdul bennem. Amikor az egyik pörög, fordul, és a mozdulat végére ér – ott van a másik keze.

Ahogy nézem őket, vágyat érzek. Szeretnék ilyet. És van bennem egy halk irigység is, hogy ők ezt átélhetik.

Tudom, hogy ez a finom összhang nem véletlen. Sok munka, gyakorlás, egymásba vetett bizalom áll mögötte. Két ember, akik újra és újra egymás felé lépnek.

És miközben erről írok, a mai szürkeségbe megérkezik a napsütés.

Lehet egyedül is fejlődni.

–
De a mozdulat végén jó lenne, ha ott lenne egy kéz.

Amikor minden összekeveredik körülöttünk, nehéz megtalálni a biztos pontot.
De néha épp a zavar mutat rá arra, mi az, ami mégis állandó.

Ahogyan ma a munkahelyem felé utaztam, a villamosból kikacsintgattam.
Részben a napsütésre, részben az utcára, boltokra.

Megdöbbenve láttam, hogy egy körömszalonban még mindig villog a karácsonyfa.
Egy villamosmegállóban pedig egy csirkés cég Áldott Ünnepeket kívánt. Február közepén. Sajátos időutazás.

Tegnap megszületett a Lélekjegyzetek. Alig egy hónap telt el az ötlettől a megvalósításig.

Feszített tempó volt. Kórház mellett. Munka mellett. Élet mellett.

Nem lazítással kezdtem az új időszakot, hanem építéssel. Egy személyben lettem alkotó, szervező, menedzser. Mint egy mutatványos, aki egyszerre több cintányért pörget a levegőben.

Boldogan tettem. Mert az álomért dolgoztam.

Most, hogy megszületett az oldal, némi ürességet érzek. Talán azért, mert eddig minden munkafázist a kezemben tartottam. A döntéseket. A tempót. Az irányt. Még az informatikussal való együttműködésben is addig feszültem, amíg össze nem hangolódtunk.

Most viszont elérkeztem oda, ahol már nem tudok többet tenni. Posztolok. Hirdetek. Írok tovább.

De hogy hányan találnak rá. Hogy ki marad. Hogy hogyan él tovább – ez már nem az én kontrollom.

Ez ijesztő. Mert a kontroll elengedése nálam nem természetes reflex. Tanulom.

Van bennem nyugalom. És van bennem félelem is. Talán a bizalom még formálódik.

Most átadom az életnek. Az olvasóknak. Az időnek.

Mert a Lélekjegyzetek már nem csak az enyém. Önálló világ. Saját ritmussal.
Saját születéssel.

–

És én most megtanulom útjára engedni.

Van, amit egyedül is meg lehet tanulni.
És van, amihez kell egy másik ember jelenléte — még ha csak vágyként is.