Ismét vonaton ülök, és a hófedte tájat nézem. A szikrázó napsütésben különös táncot járnak a hópelyhek, miközben azon gondolkodom, milyen furcsa, hogy az élet néha valóban egy vonathoz hasonlít.

Most először fordul elő, hogy amikor beérek az osztályra, Lehel nem vár majd az ebédlőben a szokásos helyén. Nem öleljük meg egymást reggel hosszan. Nem várjuk együtt a tornát. Nem intünk egymásnak messziről, és nem suttogja a fülembe, hogy hiányoztam.

Ez is a kórházi valóság része. Elbúcsúzni azoktól, akik végleg hazamennek. Van, aki később érkezik, mégis előbb megy el, és van, aki régebb óta van itt és hamarabb búcsúzik.

A kórházi osztály számomra egy képzeletbeli vonat. Átmeneti utasok vagyunk rajta, akik hol rövidebb, hol hosszabb távra kerülnek egymás mellé egy kocsiba. Összekötnek bennünket a napi rutinok, a szabályok, a közös sebezhetőség – aztán egyszer csak különböző megállókban leszállunk.

Vannak, akik mélyebben megérintenek. Tőlük hiányozni tud egy jelentőségteljes összenézés a csoportban, egy nagy ölelés, egy őszinte nevetés, egy közös séta vagy tollasozás a kertben.

Figyelek és vigyázok magamra. Tudatosítom, hogy amikor valaki leszáll erről a vonatról, és visszatér a saját életébe, megszűnik a közös valóságunk. Az a vonat, ahol egy időre össze voltunk zárva, tovább robog.

Megélem, amíg jó együtt, és elgyászolom, ha valaki számomra fontos távozik. Igyekszem a jelenben maradni, és a fókuszt önmagamon tartani.

–
Mert a legfontosabb kapcsolat az önmagammal való kapcsolat.

A búcsúk után az érzések maradnak.
És az a kérdés: hogyan bánok velük?

Elfojtom?

Vagy végre meghallom őket?

The post Január 11. – Vasárnap first appeared on Lélekjegyzetek.hu.