Szeretem a szerdákat. Két hosszú rendelési nap között egy kis home office-lét.

Mostanában gerlék turbékolására ébredek. Valamiért azt feltételezik, hogy nem állítok ébresztőt, és fel kell engem kelteni. Először is: nem mindig kell órára kelnem. Ha igen, szól majd a telefonom.

Tehát a gerlék reggel a hálószoba ablakában kezdenek, ahonnan eltessékelem őket. Amint a fürdőszobában megjelenek, ők is ott bandáznak az ablakban. Ezt sem szoktam annyiban hagyni. A reggelim közben aztán a konyhaablakot célozzák meg. Nem értem, mi végre ez a nagy ragaszkodás. Szerencsére nem csinálnak koszt, „csak” vannak. De legalább ketten. Összetartanak.

Egy élelmiszerboltban vásárolok, ahol most járok másodszor. Nem túlzsúfolt az üzlet, és ahogyan elnézem, a drágábbak közé tartozik. Épp fizetek, amikor megszólal a pénztáros: „Ma délelőtt is hármasban sétafikáltak.” Felkapom a fejem, és megkérdezem: valami gyanús alakok? Kiderül, hogy nem nekem szólt a megjegyzés, hanem a mögöttem, kicsit távolabb álló kolléganőnek. Aztán a pénztáros hölgy megosztja velem, hogy a munkatársairól van szó, akik nem dolgoznak rendesen. Ő meg nem a sétafikálós fajta. Ő odateszi magát. Kitartást kívánok neki.

Az edzőteremben úgy kapok kulcsot, hogy bediktálom a nevem. Az már korábban kiderült, hogy több Szántó Szilvia is van. Úgy látszik, ez a hely vonzza a Szántó Szilviákat. Szuper. Az egyszerűség kedvéért használom a teljes nevem. Dr. Szántó Szilvia csak én vagyok. Most bediktálom, de nem találnak. Sehogy sem találnak. Állok a recepciós pultnál. Ez érdekes. Eltűntem a rendszerből? Pont én?! Pont ma?! A recepciós lány egyre jobban zavarban van. Én állok türelmesen. Végül megtalálnak. Épp akkor, amikor azon gondolkozom, hogy

–

ki is vagyok én a nevem nélkül?

Van, hogy egy nap egészen hétköznapian indul: tervekkel, találkozásokkal, kisebb meglepetésekkel.
Aztán történik valami, amitől egyszer csak minden más jelentést kap.

Szombaton egy kortárs zenei koncerten voltam. Nem én választottam, meghívást kaptam. Az új életem nyitottsága jegyében igent mondtam rá. Nos… A színpadon egyszerre szólalt meg elektronikus zene, szaxofon és orgona. Nekem ez olyan egyveleg volt, mint egyszerre enni bolognai spagettit, francia salátát és almáspitét. Brrr…

A disszonáns zene nemcsak belőlem váltott ki feszengést. Voltak, akik kimentek. Én a sor közepén ültem, és egyébként sem illett volna elhagyni a helyszínt. Eleve csak félig volt csak tele a terem. Mindenféle generáció képviseltette magát, és minden korcsoportban akadtak, akik izegtek-mozogtak. Hogy valahogy ellensúlyozzam a helyzetet, hol a hallgatóság testbeszédét figyeltem, hol az orgonasípokat számoltam. Hosszú egy és negyedóra volt. Nem tapsoltuk vissza őket. Annál boldogabb voltam utána.

Voltam anyajegy-szűrésen is. Előttem egy középkorú apuka ment be a tizenhat év körüli lányával. Hallani lehetett, ahogyan – a lánya helyett – ecseteli a problémát, kifejti a lánya étkezési szokásait (csoki, chips is), mennyit sportol stb. Nem értettem, miért nem engedi a lányának elmondani, aki láthatóan maga is képes lett volna rá. Arra gondoltam, vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy valaki rendszeresen megszólal helyettünk.

És ez még nem volt elég. Az apa kétszer is kijött a vizsgálatról telefonálni. Először a szűkös váróban magyarul, később angolul beszélt – ahogyan a beszélgetésekből kivettem – az üzlettársaival. Megtudhattuk, hogy mindkét nyelvet jól beszéli. Úgy tűnt, nem foglalkozik azzal, hogy a viselkedése zavarhat másokat.

Ma az edzőteremben, két nyomás között egy férfi Micimackót olvasott – nyomtatott könyvből. Elgondolkodtam a motivációján. Csak két súlyemelés között van ideje olvasni? Vagy demonstrálni akarja, hogy ő különleges?

–

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy mi a normalitás, és hogy én vajon beletartozom-e.

Ha egyszer elkezdjük figyelni, mi számít normálisnak, könnyen eljutunk egy másik kérdéshez is.
Ahhoz, hogy mi alapján mondjuk meg egyáltalán, kik vagyunk.

Korán ébredek. Legalább két óra alvástól fosztom meg magam.
Sebaj. A reggeli után, indulás előtt még hasznosítom magam: takarítok, pakolok.

Elindulok a szokásos szombati csoportra – a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek gyűlésére.

A 17-es villamoson utazom. Nem elsőre veszem észre, hogy egy világos szempár figyel. Velem szemben. Fekete.
Elsőre babakocsinak nézem az alkalmatosságot – ilyet még nem is láttam. De nem az.
Egy fekete cica van benne. Felöltöztetve. Kezes-lábas helyett négylábasba. Betakarva.
Pont, mint egy kisbaba.

Igyekszem feldolgozni a látottakat. Nem megy könnyen.
Nem tudom, mi visz rá valakit arra, hogy egy macskát babakocsiban tologasson.

A mellettem álló srác fülessel a fülén hangosan beszél. Nem tudom értelmezni a telefonálásnak ezt a módját.
Nem akarom tudni, hogy az MLM-rendszerben ő platina vagy gyémánt, ahogyan azt sem, hogy hamarosan legénybúcsúra megy, amihez semmi kedve.

Tele a villamos. Nem tudok hova menekülni. Idegesít a hangos, arrogáns beszéde.
Végül előttem száll le, egy megállóval korábban.
Későn hallották meg fent az imáimat.

A nagy szélben odaérek a gyűlésre. Ez most nyitott alkalom, bárki csatlakozhat.
Pár ismeretlen hölgy ül a kanapén – lefogadom, hogy pszichológusok.
Szerencsére nem zavartatjuk magunkat. Vannak megosztások.

Nekem is.

Elmondom, hogy a felépülésem útján ott járok, hogy szeretnék kilépni abból, hogy mindig én legyek a segítő.

Már nem akarom folyton másokon tartani a fókuszt.

Szeretnék olyan munkát végezni, amelyben az én örömömnek is helye van.

Lehet ez a saját szívbéli projektem.

Vagy valami egészen más.

Mert eljutottam végre oda, hogy
–
önmagam és az örömöm választom.

Amikor elkezdjük magunkat választani, lassan több hely marad arra is, ami élettel tölt meg bennünket.
És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy újra kíváncsiak vagyunk arra, mi vár ránk.

Tegnap ismét leutaztam a kórházam kisvárosába, hogy találkozzam a terapeutámmal.

Rumlis egy nap lett.

Kelenföldön eleve húsz perc késéssel indult a vonat. Az idős hölgy, aki később mellettem ült, említette, hogy a Déli pályaudvaron zord időjárási viszonyokra hivatkoztak – ezt mondta be a hangosbemondó. Nyilván rossz gombot nyomtak meg, mert felhő nélküli, tiszta ég és szikrázó tavaszi napsütés kísérte az utunkat. Nekünk Kelenföldön inkább műszaki hibát jelöltek meg a késés okaként.

Nagy nehezen elindultunk. A húsz perc késésből hamar fél óra lett. Izgultam az átszállás miatt, mert ha azt nem érem el, elkések a megbeszélésről.

Az átszállás előtt tudtam meg, hogy vonatpótló buszra kell átszállni, mert a csatlakozó vonat nem vár meg. Jó, akkor megyek azzal.

Legalább többet láttam a tájból.

Az egyik településen annyi kerti törpét láttam az ablakokban és az udvarokon, amennyit eddig összesen életemben. Bíztam benne, hogy jót hoznak nekem.

A kórházba végül a megbeszélés előtt pár perccel érkeztem meg. Kiváló találkozó lett. Új irányokat találtam magamhoz – magamban.

Az állomásra visszafelé korábban kiértem. Felszálltam egy személyvonatra, amely mindenhol megáll. Útközben feltűnt, mennyi település neve kezdődik úgy, hogy Szent. Meg is lepődtem rajta.

Az átszállási állomáson egy órát vártam a Budapest felé tartó InterCityre. Közben megismerkedtem egy nénivel, aki a sellyei Draskovich-kastélyt ment meglátogatni – a virágok miatt.

Kelenföld állomáson egy másik idős hölgynek segítettem leszállni a vonatról. Aztán együtt lifteztünk. Elmesélte, hogy nagyon éhes, alig várja, hogy odaérjen a lányához, mert aznap csak két pogácsát evett.

Nem kérdeztem meg tőle, hogyan tehette ki magát ennek. Én is éhes voltam. Pedig rendesen ettem aznap.

Este fél kilenc körül értem haza. A fejemben még mindig zakatolt a vonat.

Büszke voltam magamra, hogy megtettem ezt az oda-vissza kalandos utat. 

Arra gondoltam, milyen jó érzés túllépnem önmagamon.

–

Nem mindig az út egyszerű – de néha épp a kerülők mutatják meg, mennyit változtunk közben.

Egy új irány eleinte nem mindig látványos.
Néha csak abból vesszük észre, hogy már egy kicsit másképp nézünk arra, ami körülöttünk történik.

Reggel úgy ébredek, hogy ma biztosan sütni fog a nap. Szerencse, hogy nem fogadok rá, mert vesztettem volna.

Home office-ban dolgozom, az alsó szomszédnál fúrnak. Valahogy be szoktam vonzani a leglehetetlenebb helyeken, hogy fúrjanak. Mivel érzékeny vagyok a hangokra, ez a mumusom. De majd ma… 

Mélyeket lélegzek és mantrázom magamban, hogy mindjárt vége. Elterelem a figyelmem, de legfőképp elfogadom, hogy fúrnak. Mindenkinek jár a fúrás. Hétköznap napközben biztosan.

Délután a postára könyves csomagokat viszek. Vizualizálom, hogy nem áll előttem senki, mert a sorban állás nem az erősségem. Sikerül: csak egy embert kellett kivárnom, de mire végzek, hosszú a sor. Siker. 

Sűrű a napom, rengeteg szellemi munkát végzek, le kell vezetnem, megyek az esti sétára. Találkozom ismét azzal a férfival, aki a környék érdekessége, mert négy kutyát magára kötve szokott sétálni. Mármint a kutyákat sétáltatja. Most egy kismotor, amit a gyerekek hajtanak, is a kezében volt, ezt nem értettem. 

Egyszer odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy ez valami munkája-e vagy sem. Akkor kiderült, hogy nem: a saját kutyái, korábban terápiás kutyák voltak. Nem akart tőlük megszabadulni, bár nehéz egyszerre a négy kutyát kezelni és mindjárt gyerekük születik. Akkor a legnagyobb négylábút hosszan megsimogattam. Persze, engedéllyel. A kutya is engedélyezte, úgy tűnt.

Ma, amikor megláttam őket, éreztem, hogy jólesne egy kis kutyasimogatás. Odamentem a fiatalemberhez, említettem neki, hogy beszélgettünk már, emlékezett rá. Kérdeztem, hogy hol van a negyedik kutyus, azt válaszolta, hogy sajnos elhunyt. 

Közben a nagy kutya mellé álltam, aki tényleg nagy-nagy szőrös eb, de amilyen félelmetesnek látszik, olyan békés. Jól fogadta a simogatásomat, nekem meg jólesett adni. Puha volt a szőre, szinte belesüppedt a kezem. Mire beteltem ezzel a jóval és indultam tovább, akkor érkezett meg a feleség a kisgyerekkel. Innen a motor is értelmet nyert.

A sétám hátralévő részében megállapítottam, hogy még mindig él bennem a vágy,  

–
hogy majd ne csak egy láthatatlan kutyát sétáltathassak, hanem egy igazit is.

Amikor valami megszületik, utána nem csak öröm jön — hanem csend is.
És ebben a csendben tanuljuk meg, mit jelent elengedni az irányítást.