A vonaton ülök, Budapest felé. Ide-oda rázkódom, közben a havas tájat nézem.

A délelőtti filmes csoporton egy terhelt apa-fiú kapcsolatról láttunk filmet. Mélyen megérintett. Főleg az, ahogyan az apa számtalan módon provokálta már felnőtt férfi fiát, aki végtelen türelemmel kezelte az apja viselkedését.

Míg egy ponton kirobbant, és elmondta a fájdalmait: hogy az apja sohasem kért bocsánatot, nem mondta, hogy szereti, és nem fogadta el olyannak, amilyen. Például azt sem, hogy azonos nemű párja van.

Azonban az apa minden arroganciája és bicskanyitogató stílusa mellett a mélyben ott húzódott valami emberi, és olykor búvópatakként a felszínre is tört. A férfi tudta szeretni az apját. És az apa is szerette – a maga módján – a fiát.

Ahogyan körben ültünk, és végigsiklott a tekintetem a csoporton, megállapítottam, hogy bizony, majdnem én vagyok a rangidős. Ketten érkeztek nálam korábban, valaki egy nappal később, mint én, a többiek pedig csak egy-két hónapja vagy akár egy-két hete vannak itt. Új összetételű a csoport, és már csak kisebb részéhez tudok és akarok kapcsolódni. Egy hetem van hátra.

Ismét az elsuhanó havas tájra pillantok. Az elmúlt öt hónapot is hozzá tudom kapcsolni. A nyár végi beköltözésem egy másik évszaknak felel meg a szívemben.

Akkor a kórház és a környéke, a kert, a közeli erdő és sétány, a város kemény télben állt. Vastag hótakaró borított mindent, és elfedte a természet formáit, színeit, hangulatait, illatait. A fák csupaszon álltak, mintha nem is hinnék el, hogy valaha lombjuk volt. A levegő hideg volt és éles, minden lélegzetvétel fájt. Az idő más ritmusra váltott, amit hozott, az ülepedést igényelt. A napok egymásra rakódtak, ahogyan a külvilágban a hórétegek. Az élet nem tűnt el, csak mélyre húzódott, láthatatlanná vált.

Most, egy héttel a kórház elhagyása előtt, a tél még jelen van, de már nem uralkodik. A hóréteg foltossá vált, egyre több sötét földsziget tarkítja. Napközben csepeg az eresz, a patakok életre kelnek, mintha a környék egyre több része emlékezne arra, milyen mozogni. A fák ágai végén alig észrevehető rügyek fakadnak. Még zártak, de már jelen vannak. A levegő is lágyult, sokkal barátságosabb. Néha egy-egy madár hangja is megtöri a csendet. Még bizonytalanul, ám a tavaszt várva énekelnek. Ez még nem a tavasz. De a tél már nem tudja letagadni, hogy vége lesz.

–
Ahogyan én is, még óvatos lépésekkel, de elindultam az élet felé.

A test néha hamarabb szól, mint a lélek. Leállít, lefektet, betakar, és közben megmutatja, mennyi gyengédség fér el egy betegszoba csendjében.

The post Január 23. – Péntek first appeared on Lélekjegyzetek.hu.