Szeretem a szerdákat. Két hosszú rendelési nap között egy kis home office-lét.

Mostanában gerlék turbékolására ébredek. Valamiért azt feltételezik, hogy nem állítok ébresztőt, és fel kell engem kelteni. Először is: nem mindig kell órára kelnem. Ha igen, szól majd a telefonom.

Tehát a gerlék reggel a hálószoba ablakában kezdenek, ahonnan eltessékelem őket. Amint a fürdőszobában megjelenek, ők is ott bandáznak az ablakban. Ezt sem szoktam annyiban hagyni. A reggelim közben aztán a konyhaablakot célozzák meg. Nem értem, mi végre ez a nagy ragaszkodás. Szerencsére nem csinálnak koszt, „csak” vannak. De legalább ketten. Összetartanak.

Egy élelmiszerboltban vásárolok, ahol most járok másodszor. Nem túlzsúfolt az üzlet, és ahogyan elnézem, a drágábbak közé tartozik. Épp fizetek, amikor megszólal a pénztáros: „Ma délelőtt is hármasban sétafikáltak.” Felkapom a fejem, és megkérdezem: valami gyanús alakok? Kiderül, hogy nem nekem szólt a megjegyzés, hanem a mögöttem, kicsit távolabb álló kolléganőnek. Aztán a pénztáros hölgy megosztja velem, hogy a munkatársairól van szó, akik nem dolgoznak rendesen. Ő meg nem a sétafikálós fajta. Ő odateszi magát. Kitartást kívánok neki.

Az edzőteremben úgy kapok kulcsot, hogy bediktálom a nevem. Az már korábban kiderült, hogy több Szántó Szilvia is van. Úgy látszik, ez a hely vonzza a Szántó Szilviákat. Szuper. Az egyszerűség kedvéért használom a teljes nevem. Dr. Szántó Szilvia csak én vagyok. Most bediktálom, de nem találnak. Sehogy sem találnak. Állok a recepciós pultnál. Ez érdekes. Eltűntem a rendszerből? Pont én?! Pont ma?! A recepciós lány egyre jobban zavarban van. Én állok türelmesen. Végül megtalálnak. Épp akkor, amikor azon gondolkozom, hogy

–

ki is vagyok én a nevem nélkül?

Van, hogy egy nap egészen hétköznapian indul: tervekkel, találkozásokkal, kisebb meglepetésekkel.
Aztán történik valami, amitől egyszer csak minden más jelentést kap.