Reggeli utazás az egyetemre. Kellemesen hűvös a reggel, serkenti a véráramlást az ereimben.

A villamoson velem szemben egy fiatal pár beszélget. A fiú bosszankodik, hogy alig szálltak fel-le az utasok és máris szólt az ajtók záródását jelző csengő, most meg a vezető közli, hogy forgalmi okokból a megállóban várakozunk. A lány nem reagál. 

A következő megállóban megérinti a fiú vállát, majd leszáll a Móricz Zsigmond körtéren. Valószínűleg átszáll másik villamosra. A fiú az ablaknak háttal ül, a telefonjába merül. A lány mintha fotót készítene a villamoson ülő fiúról. Gyorsan pislog, valószínűleg várja, hogy a fiú megforduljon. De nem fordul. Közben indulunk, a lány hosszasan néz a jármű után.

Én is villamost váltok és immáron a Duna-parton utazom. A napsütés nemcsak a folyót, hanem a budai oldalt is beragyogja.

Nézem a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A Nárcisz-trilógiában a pálmaágat tartó nő a főszereplő, Jázmin reményét szimbolizálta. Hogy megkapja, eléri azt, amire vágyik.

Elgondolkozom, hogy a remény valójában szabadság-e. Ha remélek valamit, akkor vágyom valamire, ami most nincs meg. Kérdés, hogy ez szabadság-e. 

A rendelés során, a fiatal egyetemistákat hallgatva, nehéz történetekkel találkozom. A család és a csalás nem véletlenül egy betűben különbözik.

Hazafelé beugrok egy közeli élelmiszerboltba. Alig vannak. Van egy utolsó darab a kedvenc tejeskávémból. A kedvenc, iszonyat ritkán elérhető rombusz zsemlyémből is akad. És még sorba sem kell állnom.

Talán a szabadság nem az, amikor megkapom, amire vágyom.

–

Hanem amikor nem függök tőle.

A felismerések önmagukban még csendben maradnak.
Aztán egyszer csak elindulunk velük – és a világ válaszol.

The post Március 3. – Kedd first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.

A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak. 

Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.

Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.

Este 7 órára már forgott velem a világ.

Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.

Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.

Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.

A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.

Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.

Reggel gerlék turbékolására ébredtem.

Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.

Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.

Vannak napok, amikor a világ túl hangos.

És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.

–

Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is. 

A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.

The post Február 25. – Szerda first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Reggel úgy ébredek, hogy ma biztosan sütni fog a nap. Szerencse, hogy nem fogadok rá, mert vesztettem volna.

Home office-ban dolgozom, az alsó szomszédnál fúrnak. Valahogy be szoktam vonzani a leglehetetlenebb helyeken, hogy fúrjanak. Mivel érzékeny vagyok a hangokra, ez a mumusom. De majd ma… 

Mélyeket lélegzek és mantrázom magamban, hogy mindjárt vége. Elterelem a figyelmem, de legfőképp elfogadom, hogy fúrnak. Mindenkinek jár a fúrás. Hétköznap napközben biztosan.

Délután a postára könyves csomagokat viszek. Vizualizálom, hogy nem áll előttem senki, mert a sorban állás nem az erősségem. Sikerül: csak egy embert kellett kivárnom, de mire végzek, hosszú a sor. Siker. 

Sűrű a napom, rengeteg szellemi munkát végzek, le kell vezetnem, megyek az esti sétára. Találkozom ismét azzal a férfival, aki a környék érdekessége, mert négy kutyát magára kötve szokott sétálni. Mármint a kutyákat sétáltatja. Most egy kismotor, amit a gyerekek hajtanak, is a kezében volt, ezt nem értettem. 

Egyszer odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy ez valami munkája-e vagy sem. Akkor kiderült, hogy nem: a saját kutyái, korábban terápiás kutyák voltak. Nem akart tőlük megszabadulni, bár nehéz egyszerre a négy kutyát kezelni és mindjárt gyerekük születik. Akkor a legnagyobb négylábút hosszan megsimogattam. Persze, engedéllyel. A kutya is engedélyezte, úgy tűnt.

Ma, amikor megláttam őket, éreztem, hogy jólesne egy kis kutyasimogatás. Odamentem a fiatalemberhez, említettem neki, hogy beszélgettünk már, emlékezett rá. Kérdeztem, hogy hol van a negyedik kutyus, azt válaszolta, hogy sajnos elhunyt. 

Közben a nagy kutya mellé álltam, aki tényleg nagy-nagy szőrös eb, de amilyen félelmetesnek látszik, olyan békés. Jól fogadta a simogatásomat, nekem meg jólesett adni. Puha volt a szőre, szinte belesüppedt a kezem. Mire beteltem ezzel a jóval és indultam tovább, akkor érkezett meg a feleség a kisgyerekkel. Innen a motor is értelmet nyert.

A sétám hátralévő részében megállapítottam, hogy még mindig él bennem a vágy,  

–
hogy majd ne csak egy láthatatlan kutyát sétáltathassak, hanem egy igazit is.

Amikor valami megszületik, utána nem csak öröm jön — hanem csend is.
És ebben a csendben tanuljuk meg, mit jelent elengedni az irányítást.

The post Február 11. – Csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.