Az éjjel szerencsésen hazaértem. Ma kapcsolódom vissza az itthoni léthez. Feltöltődve.

Az idegrendszeremet kisimította a sok gyaloglás, a rengeteg új impulzus, és az is, hogy nem nálam volt a kontroll. Péter, a jó barátom mindent megszervezett, én csak követtem. Az, hogy végre nem kellett folyton döntéseket hoznom, kikapcsolt.

A Sagrada Familia nemcsak azzal nyűgözött le, hogy immár a világ legmagasabb temploma. Hanem azzal is, hogy Gaudí mert másképp gondolkodni, mint amit a hagyomány addig diktált.

Délután egy téren egy kisfiú galambokat kergetett. Folyton elreppentek előle. De amikor mégis közelebb jutott hozzájuk, az arcán olyan őszinte öröm jelent meg, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Egy másik téren egy turista négy civakodó galambot vett videóra. Úgy tűnik, nemcsak Picassót és az édesapját kötötték le a galambok.

A zene a város része. Ott van a turistalátványosságoknál, és ott van a metrón is. Volt, hogy rapper, volt, hogy breaktáncos lépett fel. A táncos a metró korlátját is bevonta az előadásába. Férfi rúdtáncot még nem láttam korábban, de most igen.

Barcelona meglepett. A tisztaságával, a jókedvével, az átláthatóságával. És azzal, hogy valahogy minden a helyén volt.

Jól éreztem magam ebben a kikötővárosban. Olyan dolgok is sikerültek, amelyek korábban nem. Átléptem a félelmeimen. Rá mertem bízni magam az életre. Jelen tudtam lenni. Nem a múltban voltam, és nem a jövőben. Csak a következő lépésben.

Átvitt értelemben és szó szerint is: négy nap alatt 63 kilométert tettünk meg. Izomlázam van rendesen. De ez most jó érzés. Emlékeztet arra, hogy ott voltam.

Rengeteget nevettem. A fáradtságtól, a helyzetektől, vagy csak úgy. Nem zavart, ha emiatt felém néztek. Jó volt örülni.

És most ebből érzem, hogy

–
élek, és élvezem, hogy élek.

Néha abból érezzük, mennyit változtunk, ahogyan arra nézünk, ami egyszer már része volt az életünknek.
És van, hogy erről egy váratlan találkozás mesél a legtöbbet.

Reggeli utazás az egyetemre. Kellemesen hűvös a reggel, serkenti a véráramlást az ereimben.

A villamoson velem szemben egy fiatal pár beszélget. A fiú bosszankodik, hogy alig szálltak fel-le az utasok és máris szólt az ajtók záródását jelző csengő, most meg a vezető közli, hogy forgalmi okokból a megállóban várakozunk. A lány nem reagál. 

A következő megállóban megérinti a fiú vállát, majd leszáll a Móricz Zsigmond körtéren. Valószínűleg átszáll másik villamosra. A fiú az ablaknak háttal ül, a telefonjába merül. A lány mintha fotót készítene a villamoson ülő fiúról. Gyorsan pislog, valószínűleg várja, hogy a fiú megforduljon. De nem fordul. Közben indulunk, a lány hosszasan néz a jármű után.

Én is villamost váltok és immáron a Duna-parton utazom. A napsütés nemcsak a folyót, hanem a budai oldalt is beragyogja.

Nézem a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A Nárcisz-trilógiában a pálmaágat tartó nő a főszereplő, Jázmin reményét szimbolizálta. Hogy megkapja, eléri azt, amire vágyik.

Elgondolkozom, hogy a remény valójában szabadság-e. Ha remélek valamit, akkor vágyom valamire, ami most nincs meg. Kérdés, hogy ez szabadság-e. 

A rendelés során, a fiatal egyetemistákat hallgatva, nehéz történetekkel találkozom. A család és a csalás nem véletlenül egy betűben különbözik.

Hazafelé beugrok egy közeli élelmiszerboltba. Alig vannak. Van egy utolsó darab a kedvenc tejeskávémból. A kedvenc, iszonyat ritkán elérhető rombusz zsemlyémből is akad. És még sorba sem kell állnom.

Talán a szabadság nem az, amikor megkapom, amire vágyom.

–

Hanem amikor nem függök tőle.

A felismerések önmagukban még csendben maradnak.
Aztán egyszer csak elindulunk velük – és a világ válaszol.

Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.

A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak. 

Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.

Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.

Este 7 órára már forgott velem a világ.

Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.

Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.

Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.

A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.

Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.

Reggel gerlék turbékolására ébredtem.

Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.

Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.

Vannak napok, amikor a világ túl hangos.

És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.

–

Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is. 

A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.

Reggel úgy ébredek, hogy ma biztosan sütni fog a nap. Szerencse, hogy nem fogadok rá, mert vesztettem volna.

Home office-ban dolgozom, az alsó szomszédnál fúrnak. Valahogy be szoktam vonzani a leglehetetlenebb helyeken, hogy fúrjanak. Mivel érzékeny vagyok a hangokra, ez a mumusom. De majd ma… 

Mélyeket lélegzek és mantrázom magamban, hogy mindjárt vége. Elterelem a figyelmem, de legfőképp elfogadom, hogy fúrnak. Mindenkinek jár a fúrás. Hétköznap napközben biztosan.

Délután a postára könyves csomagokat viszek. Vizualizálom, hogy nem áll előttem senki, mert a sorban állás nem az erősségem. Sikerül: csak egy embert kellett kivárnom, de mire végzek, hosszú a sor. Siker. 

Sűrű a napom, rengeteg szellemi munkát végzek, le kell vezetnem, megyek az esti sétára. Találkozom ismét azzal a férfival, aki a környék érdekessége, mert négy kutyát magára kötve szokott sétálni. Mármint a kutyákat sétáltatja. Most egy kismotor, amit a gyerekek hajtanak, is a kezében volt, ezt nem értettem. 

Egyszer odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy ez valami munkája-e vagy sem. Akkor kiderült, hogy nem: a saját kutyái, korábban terápiás kutyák voltak. Nem akart tőlük megszabadulni, bár nehéz egyszerre a négy kutyát kezelni és mindjárt gyerekük születik. Akkor a legnagyobb négylábút hosszan megsimogattam. Persze, engedéllyel. A kutya is engedélyezte, úgy tűnt.

Ma, amikor megláttam őket, éreztem, hogy jólesne egy kis kutyasimogatás. Odamentem a fiatalemberhez, említettem neki, hogy beszélgettünk már, emlékezett rá. Kérdeztem, hogy hol van a negyedik kutyus, azt válaszolta, hogy sajnos elhunyt. 

Közben a nagy kutya mellé álltam, aki tényleg nagy-nagy szőrös eb, de amilyen félelmetesnek látszik, olyan békés. Jól fogadta a simogatásomat, nekem meg jólesett adni. Puha volt a szőre, szinte belesüppedt a kezem. Mire beteltem ezzel a jóval és indultam tovább, akkor érkezett meg a feleség a kisgyerekkel. Innen a motor is értelmet nyert.

A sétám hátralévő részében megállapítottam, hogy még mindig él bennem a vágy,  

–
hogy majd ne csak egy láthatatlan kutyát sétáltathassak, hanem egy igazit is.

Amikor valami megszületik, utána nem csak öröm jön — hanem csend is.
És ebben a csendben tanuljuk meg, mit jelent elengedni az irányítást.