A tegnapi hideg a vasárnapi 23 fok után nem esett túl jól, de rámutatott arra, hogy a változás az élet része. Áprilisban meg főleg.

Azért más formában megérkezett a napsütés a tegnapi napomba.

Már kétszer voltam írói elvonuláson. Egyszer a Holt-Körös partján, ahol A nárcisztikussal egy asztalnál című regényem alapja született, és egyszer a Kanári-szigeteken, Tenerifén, ahol a Napocska-projekt szakkönyvemé. Mindkettő nagy élmény és nagy út volt. Fizikailag és lelkileg egyaránt.

Idén nyáron újra szeretnék elvonulni néhány napra írni. Olyan helyet kerestem, ahol kiszakadhatok a hétköznapokból, és csak az írásra figyelhetek.

Először tengerpartban gondolkodtam, végül a magyar tenger mellett döntöttem.

Az volt a szempontom, hogy írás közben rálássak a Balatonra, közel legyen a part, nyugis legyen a hely, de ne elszigetelt. És tíz napra az enyém lehessen.

Találtam egy helyet Fonyódon, lefoglaltam, de kiderült, hogy a terasz az épület oldalán van. Lemondtam.

A szálláshely-gyűjtő platformok rengeteg opciót kínáltak. A vízre néző panoráma mégis ritka volt. Ha akadt, csillagászati áron. Felhívtam pár közvetítőt, akik azzal riogattak, hogy ezek a szállások már elfogytak, és csak a luxuskategória maradt.

Elkeseredtem egy picit. Már régóta láttam magam előtt, ahogy egy teraszon ülök, a vízre nézek, és írok. Nyáron. Ott, ahol jó nekem. Benéztem volna?

Aztán sikerült négy-öt olyan helyre leszűkíteni a kínálatot, ahol adott volt, amit szeretnék. Az első helyet közben eladták. A másodiknál azt írta ki az oldal, hogy az általam megjelölt időpontban nincs szabad hely, és egy főre egyébként sem adják ki.

Pedig ott volt az az erkélyes balatoni panorámás kép, amit korábban lelki szemem előtt láttam. Úgy éreztem, hogy nem tudom a nemet elfogadni. Felhívtam a tulajdonost. Elsőre nem értette, mi az az írói elvonulás. Mondta, hogy náluk nincsenek tanfolyamok. Megnyugtattam, hogy csak szállást keresek, írni én fogok.

Miután tisztáztuk az igényeimet, mondta, hogy sajnos a panorámás apartmanok foglaltak egész nyárra. Van azonban egy apartman, amely kertre néz, bár onnan is látni a Balatont. De csak öt napra szabad. Ismét elszontyolodtam. 5 nap?! Az nekem kevés. Magamban kértem Istent, a Felsőbb Erőt, hogy segítsen.

A tulajdonosnő tartott egy kis szünetet, majd megkérdezte, tudok-e rugalmas lenni. Két nappal később érkezni. Mert akkor öt napot tölthetek a kertre néző apartmanban, utána pedig ötöt az egyik panorámásban. Örömtáncot lejtettem magamban. Megszületett a tökéletes megoldás. Ráadásul olyan kedvező áron, ami a többi ajánlat felét-harmadát jelentette.

Igen, kicsit retró a hely, de mindent kínál, amire szükségem van. Azt is felajánlották, hogy kapok asztalt, széket és dolgozhatok a panorámás teraszon az első 5 napban.

Nehezen tudom megfogalmazni az örömöm. Megvan a hely, amit megálmodtam. Balatonvilágoson. Június végén itt leszek. Hurrá.

Hálás vagyok Istennek és magamnak is, hogy amikor úgy tűnt, lehetetlen, nem hagytam annyiban. Hanem

–
kiálltam a hitemre támaszkodva az álmomért.

Nem minden élményből születik nagy felismerés.
Van, hogy egyszerűen csak figyelem, mi történik körülöttem – és elgondolkodom azon, amit látok.

Tegnap ismét leutaztam a kórházam kisvárosába, hogy találkozzam a terapeutámmal.

Rumlis egy nap lett.

Kelenföldön eleve húsz perc késéssel indult a vonat. Az idős hölgy, aki később mellettem ült, említette, hogy a Déli pályaudvaron zord időjárási viszonyokra hivatkoztak – ezt mondta be a hangosbemondó. Nyilván rossz gombot nyomtak meg, mert felhő nélküli, tiszta ég és szikrázó tavaszi napsütés kísérte az utunkat. Nekünk Kelenföldön inkább műszaki hibát jelöltek meg a késés okaként.

Nagy nehezen elindultunk. A húsz perc késésből hamar fél óra lett. Izgultam az átszállás miatt, mert ha azt nem érem el, elkések a megbeszélésről.

Az átszállás előtt tudtam meg, hogy vonatpótló buszra kell átszállni, mert a csatlakozó vonat nem vár meg. Jó, akkor megyek azzal.

Legalább többet láttam a tájból.

Az egyik településen annyi kerti törpét láttam az ablakokban és az udvarokon, amennyit eddig összesen életemben. Bíztam benne, hogy jót hoznak nekem.

A kórházba végül a megbeszélés előtt pár perccel érkeztem meg. Kiváló találkozó lett. Új irányokat találtam magamhoz – magamban.

Az állomásra visszafelé korábban kiértem. Felszálltam egy személyvonatra, amely mindenhol megáll. Útközben feltűnt, mennyi település neve kezdődik úgy, hogy Szent. Meg is lepődtem rajta.

Az átszállási állomáson egy órát vártam a Budapest felé tartó InterCityre. Közben megismerkedtem egy nénivel, aki a sellyei Draskovich-kastélyt ment meglátogatni – a virágok miatt.

Kelenföld állomáson egy másik idős hölgynek segítettem leszállni a vonatról. Aztán együtt lifteztünk. Elmesélte, hogy nagyon éhes, alig várja, hogy odaérjen a lányához, mert aznap csak két pogácsát evett.

Nem kérdeztem meg tőle, hogyan tehette ki magát ennek. Én is éhes voltam. Pedig rendesen ettem aznap.

Este fél kilenc körül értem haza. A fejemben még mindig zakatolt a vonat.

Büszke voltam magamra, hogy megtettem ezt az oda-vissza kalandos utat. 

Arra gondoltam, milyen jó érzés túllépnem önmagamon.

–

Nem mindig az út egyszerű – de néha épp a kerülők mutatják meg, mennyit változtunk közben.

Egy új irány eleinte nem mindig látványos.
Néha csak abból vesszük észre, hogy már egy kicsit másképp nézünk arra, ami körülöttünk történik.