Tegnap egy egeres, rémisztő álmommal indult a nap, és utána sem lett Csipkerózsikás, habos-babos. Reggel kiderült, hogy költöznünk kell. Már egyszer költöztem a kétágyasból az ötágyasba, azt sem éltem meg könnyen. Aztán megszerettem a hatos számú kórtermet. Közel volt a hűtő, az ebédlő, a mosókonyha – ezek az itteni életben fontos tájékozódási pontok.

Hétfőn és tegnap sok új betegtárs érkezett, ezért kitalálták, hogy költözzünk át mindannyian – egy kivétellel – egy távolabbi szobába. A maradék nyolc napomra költözzek? Igen.

Kipakolás a szekrényből, a fürdőszobából, a polcról az ágyra. A nővérek áttolják az ágyamat az új helyére. Kérem, hogy most is a fal mellett lehessen a fekvőhelyem – szorosan. Így volt a másik szobában is. Amikor odakerültem, szükségem volt a fal „védelmére”. A főnővér-helyettes – aki mindig normális velem – közli, hogy ez szabályellenes, mert az ágyat három oldalról meg kell tudni közelíteni. De mivel hamarosan hazamegyek, most kivételt tesz. Szuper.

Tolom a folyosón az éjjeliszekrényemet. Útközben leesik az írószereimet tartalmazó doboz a földre. A tollak és ceruzák szanaszét gurulnak. A közelben áll egy férfi betegtársam, de valamilyen rejtélyes okból nem mozdul meg. Összeszedem a cuccaimat, tolom tovább a szekrényt. Épp arra jön Andris, aki átsegít a gurulós bútordarabbal a küszöbön.

Az új szobánk atmoszférája egészen más, mint az előzőé volt. Itt korábban kissé zűrös férfiak laktak. Mintha az energetikájuk egy része itt maradt volna. Idő kell majd, amíg áthangoljuk a teret.

Mire mindhárman átcuccolunk, kezdődik a népmese-csoport. Én viszont addig nem tudok csoportra menni, amíg a fizikai és lelki biztonságomat vissza nem építem. Ha már népmese: a három kecskegidából most az egyik leszek. Amíg a többiek elmennek csoportra – nem a farkas gyomrába –, én engedélyt kérve maradok a kórteremben. A nyolcasban.

Pakolok, elrendezem a helyem. Mire a többiek visszaérnek, a külső-belső rendem is visszaáll. És indulok edzeni.

Este karaoke. Az egyik betegtárssal elénekeljük a Padlásból a Fényév távolság című dalt. Mindkettőnk nagy kedvence. A dal mélyen megérint, valami jóleső remegés fut végig rajtam.

A szoba felé tartva eszembe jut az öt hónappal ezelőtti érkezésem.

–
Akkor fényév távolságnak tűnt a távozás napja.
Most már egyáltalán nem.

A következő napokban a kórház körül is megváltozott valami. A tél még ott volt – de már nem uralkodott.