Lehet, hogy tegnap este kicsit megroggyanva nem kellett volna elmennem a rendellenesen működő családokban felnövőkkel foglalkozó gyűlésre. De hát ez volt az utolsó alkalmam az utolsó héten.

Hazafelé nagyon fáztam. Reggelre komoly keringőre hívott valamilyen kósza vírus. Bele is szédültem. Andris hozott nekem 6.54-kor friss kiflit, az illata isteni volt. De ez most nem volt elég a gyógyuláshoz. Egyértelmű volt, hogy jobb, ha ágyban maradok.

A szobatársaim meg is erősítették, hogy nem festek túl jól.

Érdekes, hogy amikor bekerültem ide, akkor is az első héten betegedtem meg, de másfél nap alatt túl is lettem rajta. Most meg az utolsó hetemen ugyanez a helyzet. Remélem, hozom a nyárvégi statisztikámat.

Talán a kórházba megérkezni sem volt könnyű, és elmenni sem az. A szobatársaim még nem láttak nappal ágyban fekve. Tudják, hogy ez komoly ügyet sejtet.

Az egyikük finoman betakart, a másikuk is figyelt rám. Meg előttem ette meg a Rákóczi túrósát, mert szeretem nézni, ahogy eszik. Ó, apró örömök.

Azt is szeretem hallani, ahogy kortyolja a vizet, vagy ropogtatja a kekszet. De csak ha ő csinálja. Kialakult köztünk egy sajátos intimitás. Azt is szeretem, amikor a kávéját kevergeti a műanyag poharában. Fruzsi-hangok, amelyek hiányozni fognak. Ahogyan ő is. Míg aludtam, ő is aludt. Alvópajtik is lettünk.

A fél osztály beteg. Ha elindul a lavina, nem áll meg.

Ma sokat néztem az ablakon át a szemben álló platánfát. Vannak még rajta jócskán száraz falevelek. Vajon addig maradnak, amíg az új rügyek megérkeznek? Aztán az új hajtások letolják a régieket? Ez védelem a fának? Vagy sajátos váltás a régi és az új között?

Este fél hétre összeszedtem magam – némi gyógyszeres rásegítéssel –, hogy a karaoke-n ne hagyjam cserben a szervezőtársamat. No meg újra el akartam énekelni a Fényév távolságot. Meg a Százszor ölelj még-et.

–
Mert ölelni jó. Az ölelés gyógyít.

A megérkezés nem mindig emelkedett pillanat. Néha bőröndökből, fáradtságból, szomorúságból és abból áll, hogy végre semmit sem kell teljesíteni.

A vonaton ülök, Budapest felé. Ide-oda rázkódom, közben a havas tájat nézem.

A délelőtti filmes csoporton egy terhelt apa-fiú kapcsolatról láttunk filmet. Mélyen megérintett. Főleg az, ahogyan az apa számtalan módon provokálta már felnőtt férfi fiát, aki végtelen türelemmel kezelte az apja viselkedését.

Míg egy ponton kirobbant, és elmondta a fájdalmait: hogy az apja sohasem kért bocsánatot, nem mondta, hogy szereti, és nem fogadta el olyannak, amilyen. Például azt sem, hogy azonos nemű párja van.

Azonban az apa minden arroganciája és bicskanyitogató stílusa mellett a mélyben ott húzódott valami emberi, és olykor búvópatakként a felszínre is tört. A férfi tudta szeretni az apját. És az apa is szerette – a maga módján – a fiát.

Ahogyan körben ültünk, és végigsiklott a tekintetem a csoporton, megállapítottam, hogy bizony, majdnem én vagyok a rangidős. Ketten érkeztek nálam korábban, valaki egy nappal később, mint én, a többiek pedig csak egy-két hónapja vagy akár egy-két hete vannak itt. Új összetételű a csoport, és már csak kisebb részéhez tudok és akarok kapcsolódni. Egy hetem van hátra.

Ismét az elsuhanó havas tájra pillantok. Az elmúlt öt hónapot is hozzá tudom kapcsolni. A nyár végi beköltözésem egy másik évszaknak felel meg a szívemben.

Akkor a kórház és a környéke, a kert, a közeli erdő és sétány, a város kemény télben állt. Vastag hótakaró borított mindent, és elfedte a természet formáit, színeit, hangulatait, illatait. A fák csupaszon álltak, mintha nem is hinnék el, hogy valaha lombjuk volt. A levegő hideg volt és éles, minden lélegzetvétel fájt. Az idő más ritmusra váltott, amit hozott, az ülepedést igényelt. A napok egymásra rakódtak, ahogyan a külvilágban a hórétegek. Az élet nem tűnt el, csak mélyre húzódott, láthatatlanná vált.

Most, egy héttel a kórház elhagyása előtt, a tél még jelen van, de már nem uralkodik. A hóréteg foltossá vált, egyre több sötét földsziget tarkítja. Napközben csepeg az eresz, a patakok életre kelnek, mintha a környék egyre több része emlékezne arra, milyen mozogni. A fák ágai végén alig észrevehető rügyek fakadnak. Még zártak, de már jelen vannak. A levegő is lágyult, sokkal barátságosabb. Néha egy-egy madár hangja is megtöri a csendet. Még bizonytalanul, ám a tavaszt várva énekelnek. Ez még nem a tavasz. De a tél már nem tudja letagadni, hogy vége lesz.

–
Ahogyan én is, még óvatos lépésekkel, de elindultam az élet felé.

A test néha hamarabb szól, mint a lélek. Leállít, lefektet, betakar, és közben megmutatja, mennyi gyengédség fér el egy betegszoba csendjében.

Tegnap egy egeres, rémisztő álmommal indult a nap, és utána sem lett Csipkerózsikás, habos-babos. Reggel kiderült, hogy költöznünk kell. Már egyszer költöztem a kétágyasból az ötágyasba, azt sem éltem meg könnyen. Aztán megszerettem a hatos számú kórtermet. Közel volt a hűtő, az ebédlő, a mosókonyha – ezek az itteni életben fontos tájékozódási pontok.

Hétfőn és tegnap sok új betegtárs érkezett, ezért kitalálták, hogy költözzünk át mindannyian – egy kivétellel – egy távolabbi szobába. A maradék nyolc napomra költözzek? Igen.

Kipakolás a szekrényből, a fürdőszobából, a polcról az ágyra. A nővérek áttolják az ágyamat az új helyére. Kérem, hogy most is a fal mellett lehessen a fekvőhelyem – szorosan. Így volt a másik szobában is. Amikor odakerültem, szükségem volt a fal „védelmére”. A főnővér-helyettes – aki mindig normális velem – közli, hogy ez szabályellenes, mert az ágyat három oldalról meg kell tudni közelíteni. De mivel hamarosan hazamegyek, most kivételt tesz. Szuper.

Tolom a folyosón az éjjeliszekrényemet. Útközben leesik az írószereimet tartalmazó doboz a földre. A tollak és ceruzák szanaszét gurulnak. A közelben áll egy férfi betegtársam, de valamilyen rejtélyes okból nem mozdul meg. Összeszedem a cuccaimat, tolom tovább a szekrényt. Épp arra jön Andris, aki átsegít a gurulós bútordarabbal a küszöbön.

Az új szobánk atmoszférája egészen más, mint az előzőé volt. Itt korábban kissé zűrös férfiak laktak. Mintha az energetikájuk egy része itt maradt volna. Idő kell majd, amíg áthangoljuk a teret.

Mire mindhárman átcuccolunk, kezdődik a népmese-csoport. Én viszont addig nem tudok csoportra menni, amíg a fizikai és lelki biztonságomat vissza nem építem. Ha már népmese: a három kecskegidából most az egyik leszek. Amíg a többiek elmennek csoportra – nem a farkas gyomrába –, én engedélyt kérve maradok a kórteremben. A nyolcasban.

Pakolok, elrendezem a helyem. Mire a többiek visszaérnek, a külső-belső rendem is visszaáll. És indulok edzeni.

Este karaoke. Az egyik betegtárssal elénekeljük a Padlásból a Fényév távolság című dalt. Mindkettőnk nagy kedvence. A dal mélyen megérint, valami jóleső remegés fut végig rajtam.

A szoba felé tartva eszembe jut az öt hónappal ezelőtti érkezésem.

–
Akkor fényév távolságnak tűnt a távozás napja.
Most már egyáltalán nem.

A következő napokban a kórház körül is megváltozott valami. A tél még ott volt – de már nem uralkodott.

Az éjjel különös és megérintő álmom volt. Ismét egyetemista és kollégista voltam. Talán azért jött elő ez a vonal, mert egyetemistaként sem ingáztam annyit Budapest és Szombathely között, mint most a kórház és az otthonom között. Minden hétvégén oda-vissza. Tudom, a kórházi álláspont szerint ez nem nagy távolság – ez azért böki a csőrömet –, de a valóságban háztól házig mégis négy és fél óra az út.

Álmomban fák alatt tanultam. Három-három fiatal, nyárfaszerű fa állt egy vonalban, páronként egymással szemben. Ami igazán meglepett: a szemben állók a lombjukkal egymás felé hajoltak. Mintha így akarták volna megérinteni egymást. Közben hűst és menedéket is adtak annak, aki alattuk volt.

Álmomban is megbabonázott ez a jelenet. Nem igazán értettem. Most, éber tudatállapotban sem akarom megfejteni. Inkább csak örülök annak, hogy ilyen élményben volt részem.

A tegnapi visszautam is sajátos lett. Budapestre pénteken szürkeségben érkeztem, vasárnap pedig napsütésben indultam vissza a kórház felé. Egy hete is így történt. Tud valamit az időjárás, amit én nem?

A vonaton a tájat néztem. Mások aludtak, mobiloztak vagy filmet néztek. Én inkább a belső mozimat figyeltem vagy a mezőket, fákat, madarakat. Ha lett volna verseny a kocsiban, hogy ki lát több őzikét, fácánt vagy ragadozó madarat, a fákon, valószínűleg én nyertem volna.

A csatlakozás elérése mindig kérdéses. Az igényemet jelezni szoktam a kalauznak. Jobb, ha a MÁV is tudja, hogy el kell érnem a csatlakozást. Mert időben vissza kell érnem a kórházba. Késés esetén sárga lap jár. Nekem már van egy, így nem szeretnék még egyet.

Mert kiszállni a csúcson érdemes.

–

Arról pedig én szeretnék és fogok dönteni.

Másnap reggel azonban a kórház ismét emlékeztetett arra, hogy itt semmi sem állandó.

Ma jól indult a reggelem. 

Tegnap 5.22-kor már esélyes volt, hogy másképp lesz. Felébresztett az egyik szobatárs mozgolódása. Nem csak hangosan forgott az ágyában, de a szobából még ki-be is mászkált. 

Sebaj. Van még egy órám aludni. Légzőgyakorlatot csinálok, mindjárt tuti visszaalszom.

Abban a pillanatban, amikor ez megtörténne, a nővérek éktelen nevetésbe kezdenek, mintha nem egy kórházi osztály hajnalán lennének, hanem egy nyári kerti partin, ahol már iszogattak kicsit. 

Sebaj, mindjárt visszaalszom. Vagy mégsem, mert a közeli konyhában üst-koncertet indítanak. Nem tudom, mit csinálnak a hatalmas főzőedényekkel, de zeng-bong a ház. Nem csitul később sem. 

Megnézem az órát: 5.55. Ajaj. 29 percem van aludni, mert 6.24-kor cseng majd az ébresztő.

A fejemre húzok minden takarót, plédet, a szívecske alakú, finom tapintású párnát, amit tegnap kaptam a Valentin napot előrébb húzva, az arcomhoz helyezem, hátha… 

De nem, nem sikerül elaludni.

6.16-kor feladom, felkelek.

Szomjas vagyok. Nincs a víztisztító-kancsómban víz, öntök bele, de a reggeli kábulatomban elfelejtem, hogy majd hangosan csobog le a szűrőn. Menteném a helyzetet, de már nem tudom, a mellettem fekvő betegtárs is felül az ágyában. Bocsánatot kérek, hogy felébresztettem, mondja, hogy semmi gond. Később, amikor készülődök már az állomásra, egy megszentelt szűzanya medált kapok tőle, azzal a javaslattal, hogy tegyem a pénztárcámba és vigyáz majd rám az úton. Átölelem, nagyon örülök neki. A pénztárcámban van egy Jézus fénykép is, Aputól kaptam – hasonló célzattal.

6.20-kor felkelek és amint megszólal az ébresztő, hivatalosan is felkelünk. 

Érdeklődöm, ki hogyan aludt. Aztán üzemkészen kitódulunk vérnyomásmérésre. 

A reggeli torna elmarad, mert aki szokta tartani, hazament, aki meg helyettesíteni tudná, beteg. Nem állnak reklamáló betegtársak a folyosón, ahogyan észreveszem, a program érdeklődés hiányában elmarad. Én, aki minden alkalommal, még csini ruhában is jelen voltam, most nem forszírozom a dolgot, mert sietek.

A minike gyógyszerem is előbb elkérem, előbb reggelizem, mert mire a többiek felocsúdnak, hogy reggel van, én már indulok az állomásra.

Elbúcsúzom a többiektől. Hatalmas a köd, csúszik az út. Andris kikísér, mert amióta kiválasztott az egyik csoporton feleségének, nem akarja, hogy bajom essen. 

Időben kiérünk az állomásra, ő még így visszaér a csoportra.

Én a váróteremben várok fél órát, a vonat késik, de nem aggódom, tudom, hogy a csatlakozást is elérem majd. A rutin megsegít. Az aggódós sejtjeim szerencsére még mindig téli álmukat alusszák, de tavasszal sem ébreszteném fel őket.

Ez az első eset, hogy elkéredzkedtem a terapeutámtól, mert intéznivalóim vannak délután.

Utazom már az Intercity-n Budapestre. 

A havas mezőkön őzikéket látok feküdni. Meglep, nem így szoktam őket látni.

–

Lehet, hogy nekik sem indult egyszerűen a reggel?

Hamarosan egy álom hozott különös képeket – 

és egy újabb gondolatot az útról, amelyen haladok.

Épp vacsoráztam, amikor kiderült, hogy üzenetátadás van. Elfelejtették kiírni a falitáblára, így az osztályon sokan nem is tudtunk róla.

Üzenetátadáskor felépült függők beszélnek a történetükről, a felépülésükről, a szermentességükről.

Most az Anonim Alkoholistáktól érkezett két férfi.

Bár nem vagyok érintett a témában, csatlakoztam a csoporthoz. Egyrészt, hogy többen legyünk – még gyorsan toboroztam is pár betegtársat –, másrészt mert mindenkitől lehet tanulni.

A két férfi több éve nem iszik már.

Meghatott, milyen őszintén beszéltek arról az időszakról, amikor a négy fal között vagy éppen a kocsmában alkoholizáltak. Az egyikük majdnem meghalt, a másikuk teljesen elmagányosodott.

Az AA-gyűlések segítették őket talpra állni, és azóta is rendszeresen járnak a közösségbe.

Mindkettőjük tekintete tiszta volt.

Én is megosztottam, hogy már négy hónapja járok gyűlésekre – az alkoholista szülők és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeivel foglalkozó közösségbe.

Ott nincs tanács.
Nincs vigasztalás.
Nincs komment.

Csak figyelem.
És hallgatás.

Ez számomra biztonságot ad.

Néha nehéz elindulni a gyűlésre – esőben, hóban, hidegben fél órát gyalogolni nem mindig könnyű.

De utána mindig könnyebb a lelkem.

Mert elmondhattam, amit nehéz volt kimondani.
Mert meghallgattam, amit másnak jó volt letennie.
Mert szégyen nélkül lehetek az, aki vagyok.

–
Mert letehetem a maszkjaimat és megmutathatom önmagam.

De a kórházi élet nemcsak mély beszélgetésekből áll. 

Néha egészen prózai dolgok – például egy nehéz hajnal – mutatják meg, milyen is az együttélés.

Kedd este fáradtan mentem karaoke-ra. Azt hittem, csak kibírom. Aztán kiderült, hogy szükségem volt rá.

Előtte az edzőteremben a futó-/sétagépen megtettem négy kilométert, majd a terem és a kórház között oda-vissza még másfelet. Kigyalogoltam magamból sok mindent.

A karaoke-est egyik szervezőjeként az a minimum, hogy jelen vagyok.
De ennyivel nem elégszem meg.

Kevesebben gyűltünk össze, mint karácsony előtt, de a lelkesedés mértéke nem csökkent. A választott dalok szövegét kivetítettük, és úgy énekeltünk – főleg magyar dalokat. Meglepő, hogy több generáció is ugyanazokat a dalokat szereti.

Az éneklés számomra felszabadító.
A jelenben tart, mert a zenére és a dalszövegre figyelek. Ilyenkor nem tudnak alattomosan bekúszni a gondolatok.

Jólesik kiereszteni a hangom.
Jólesik egy kicsit dülöngélni, csápolni, bolondozni.

Az egyik nővér, aki a szemben lévő kezelőben gyógyszerelt, benézett hozzánk, és egy dal erejéig csatlakozott is. Ez még inkább emelte a közösségi élményt.

Amikor együtt énekeltünk, mindenki kérhetett egy dalt.
Olyankor az adott betegtársért énekeltünk.

És valahogy a gyógyulás útja is ilyen.

–
Mindenki egyért, egy mindenkiért.

A közösség nemcsak az éneklésben jelenik meg. 

Néha történetekben is – amikor valaki őszintén elmeséli, honnan jött és hová jutott.

Reggel a szobatársaim közölték velem, hogy éjszaka is bent maradok a szobamentor szerepben.

Mert éjszaka, ha valaki kimegy a mosdóba, akkor én is felébredek, és „szolidaritásból” utána megyek. Aztán visszafekszem és alszom.

Este én vagyok az utolsó a zuhanyozási sorrendben, és akkor tudok elaludni, ha már mindenki ágyban van. Ha nem is alszik még, hanem telefonozik, akkor is a helyén van és lámpát olthatunk.

Az egyik szobatársam szerint terelőkutya, border collie vagyok, aki figyel a nyájra és tereli őket.

Tényleg.

Hétfőn a kreatív csoporton szóba került, hogy ismét írok. A férfi terapeuta rákérdezett, hogy mit: interjúkötetet, regényt? (Tehát tisztában volt az eddigi alkotásaimmal. Ez jólesett.)

Mondtam, hogy nem árulom el. Azt sem, hogy szerepel-e benne.

Ő egyébként most lép krisztusi korba. Vagány a külseje. Amikor a kórházba kerültem, mezítláb, papucsban rohangált az osztályon. Később a kórház kertjében a többiekkel dohányzott, én meg odamentem hozzá bemutatkozni – mert azt hittem betegtárs. Nem volt az.

Először meg kellett szoknom a stílusát, hogy nagyon laza. Csoportokon felteszi a lábát a közeli dobozra vagy asztalra.

Ha valaki nem figyel, vagy netán elalszik a csoport-foglalkozásokon, odadob az illetőhöz – ébresztőnek – egy kocka alakú radírt. Fő a rend, minden szó számít.

Ugyanakkor mélyérzésű, figyelmes.

Tudja, hogy a Szilvia megszólítást szeretem.

Tőlem többször is kérdezett olyat, ami a valóm mélyét érinti:
Milyen is vagyok maszkok nélkül?
El tudom-e engedni a kontrollt?
Tudok-e bízni?

Nagyon jól olvas az arcokról.

Ami vele kapcsolatban talány: mivel elég sokat látom a cipője talpát, megfigyeltem. Mindig tiszta.

Múltkor odamentem hozzá és megkérdeztem, mit csinál a lábbelijeivel.

Mint kiderült: semmit.

Mosolyogtam, és megjegyeztem magamban:

–

Ne ítélj elsőre.
A látszat néha csal.

A kórházban nemcsak beszélgetések és csoportok vannak. 

Néha az együtt énekelt dalok is gyógyítóbbak, mint hinnénk.

Tegnap este a Csillag születik című film volt az addiktológiai néznivaló.

Szeptember közepén, amikor már három hete voltam a kórházban, egyszer már megnéztem a többiekkel, és el is készítettem a hozzá kapcsolódó házi feladatot. Tegnap először nem akartam újra végigülni. Aztán meggondoltam magam. Jó pap is holtig tanul.

Megérte.

Újabb megéléseim lettek.
A szívemhez eljutottak fontos érzések és gondolatok.

Például a film egyik főszereplője, Jack által, aki sikeres zenész, mégis súlyos alkoholproblémákkal küzd.

Mélyen megérintett, amikor Jack Allynek – a fiatal énekesnőnek, akinek mentora, majd később a férje is lesz – arról beszél, hogy ha nem a lelke mélyéről jön az, amit csinál, akkor üresség marad benne.
És ha nem önazonos, akkor cseszheti az egészet.

Azon vagyok, hogy ezt képviseljem az életemben.

Jack szenvedélybetegsége arra is rávilágított, hogy ha elnyomjuk a fájdalmat, az előbb-utóbb felemészt bennünket.
Igen, az elfojtásaim élenjárók voltak abban, hogy kórházba kerültem.

Jack hiába volt tehetséges, mégis elveszett maradt addig, amíg nem kért segítséget.

Én sem tudtam sokáig.

Segítséget attól tudok kérni és elfogadni, akivel biztonságban érzem magam.
Ahol figyelem és elfogadás ölel át.
Ahol nem megjavítani akarnak, hanem megérteni.

Ez ritka.

Mégis hiszek abban, hogy

–
megmenteni csak önmagam tudom.

Senki mást.

Szerda reggel azonban nem filmek, hanem a kórházi mindennapok mutatták meg, milyen szerepeket veszünk fel – néha észrevétlenül.

Ismét vonaton ülök, és a hófedte tájat nézem. A szikrázó napsütésben különös táncot járnak a hópelyhek, miközben azon gondolkodom, milyen furcsa, hogy az élet néha valóban egy vonathoz hasonlít.

Most először fordul elő, hogy amikor beérek az osztályra, Lehel nem vár majd az ebédlőben a szokásos helyén. Nem öleljük meg egymást reggel hosszan. Nem várjuk együtt a tornát. Nem intünk egymásnak messziről, és nem suttogja a fülembe, hogy hiányoztam.

Ez is a kórházi valóság része. Elbúcsúzni azoktól, akik végleg hazamennek. Van, aki később érkezik, mégis előbb megy el, és van, aki régebb óta van itt és hamarabb búcsúzik.

A kórházi osztály számomra egy képzeletbeli vonat. Átmeneti utasok vagyunk rajta, akik hol rövidebb, hol hosszabb távra kerülnek egymás mellé egy kocsiba. Összekötnek bennünket a napi rutinok, a szabályok, a közös sebezhetőség – aztán egyszer csak különböző megállókban leszállunk.

Vannak, akik mélyebben megérintenek. Tőlük hiányozni tud egy jelentőségteljes összenézés a csoportban, egy nagy ölelés, egy őszinte nevetés, egy közös séta vagy tollasozás a kertben.

Figyelek és vigyázok magamra. Tudatosítom, hogy amikor valaki leszáll erről a vonatról, és visszatér a saját életébe, megszűnik a közös valóságunk. Az a vonat, ahol egy időre össze voltunk zárva, tovább robog.

Megélem, amíg jó együtt, és elgyászolom, ha valaki számomra fontos távozik. Igyekszem a jelenben maradni, és a fókuszt önmagamon tartani.

–
Mert a legfontosabb kapcsolat az önmagammal való kapcsolat.

A búcsúk után az érzések maradnak.
És az a kérdés: hogyan bánok velük?

Elfojtom?

Vagy végre meghallom őket?