Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.

A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak. 

Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.

Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.

Este 7 órára már forgott velem a világ.

Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.

Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.

Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.

A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.

Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.

Reggel gerlék turbékolására ébredtem.

Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.

Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.

Vannak napok, amikor a világ túl hangos.

És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.

–

Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is. 

A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.

The post Február 25. – Szerda first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Indulok az egyetemre. Épp, amikor kilépek a házból, Holle anyó megrázza a dunyháját – sebaj, van nálam esernyő.

A villamosra utánam felszáll egy nő, aki telefonál. Olyan gyorsan és hangosan beszél, úgy pörög a nyelve, hogy a rapperek elbújhatnak mögötte. Számlákról, utalásról zeng, olyan komoly alapzajt teremtve, hogy a villamos zúgását is felülmúlja. 

Várom nagyon, hogy leszálljak, de öt megállót ki kell bírnom. Megkönnyebbülök, amikor átszállok a másik villamosra.

Ott gyermekhad fogad. 9-10 évesek lehetnek és arról társalognak, hogy kinek milyen telefonja van. Az az érzésem, mintha egymásra licitálnának. Megnyugtatóbb lenne azt hallanom tőlük, hogy milyen jót fociztak vagy kirándultak, de nem, nem, a telefon a téma.

Meglepően jól tájékozottak, vannak olyan márkák és rövidítések, amelyeket nem ismerek. Ja, más generációk vagyunk, ugyanakkor örülök, hogy más generáció vagyok.

Hamarosan leszállnak.

Remélem, néha az eget is nézik.

Egyetem. Kedden és csütörtökön rendelek személyesen, a többi napon a könyvtáré az adott szoba. Ki is van írva, hogy hétfőn, szerdán és pénteken mikor vannak nyitva. Ezeken a napokon én biztosan nem vagyok ott.

Valami láthatatlan vírus terjedhetett el, mert többen bekopognak, megzavarják a beszélgetésemet a kliensemmel és keresik a könyvtáros kolléganőket. Amikor jelzem, hogy ma csütörtök van, nem hisznek nekem. Többen is. Meg vannak győződve arról, hogy szerda van.

Igyekszem nyugodtan konstatálni a zűrzavart és visszatérni a beszélgetéshez.  Nem lehet engem csak úgy kizökkenteni.

Hazafelé nem jár a villamos. Többlet utazásra vagyok ítélve, mert így két metrós úttal és legalább 20 perces kitérővel jutok csak haza. Megoldom.

Minden reggel meg szoktam köszönni azt a sok jót, amit az aznap tartogat.

Ma mintha napzavar lett volna.

Szerda csütörtöknek hitte magát, a villamos eltűnt, az emberek összekeverték a napokat.

–
Valamikor nem egyértelmű, mi is a jó.
De attól még ott van.

Amikor lelassul bennünk a zaj, másképp kezdjük hallani a világot.
És néha egészen apró dolgok emlékeztetnek arra, hogy már nem ugyanott tartunk.

The post Február 19. – csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.