Szürkeség, szürkeség. Ki lopta el a napsütést, és mikor adja vissza?

Szombaton elmentem a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeivel foglalkozó ülésre. Nehezen indultam neki. Az egóm minden kifogást legyártott, hogy nehogy valami ismeretlenbe kelljen kilépnie. Mert azt annyira nem komálja. De nem hagytam magam.

Azzal győztem meg magam, hogy ezt már megbeszéltem magammal: megyek. Mindig csak az első alkalom a nehéz. És ha most nem megyek el, akkor jövő szombaton megint az első alkalom jön. Rendben, nem kell megszólalnom, csak menjek el. Az idegrendszerem újrahuzalozása az új által történik.

Rengetegen voltunk. Aztán egy óra múlva, amikor már megtapasztaltam pár megosztást, én is felszólaltam. Ebben is túl akartam lenni az elsőn. Büszke voltam magamra. Most szombaton már ismerős terep lesz, és milyen jó lesz így menni.

Délután edzés. A két ünnep között voltam ebben a teremben. Az egóm ma itt is rakoncátlankodott, hogy még várjak, ne menjek, majd máskor. Lejátszottam a szombati meggyőzés-technikámat. Jutalmat tűztem ki magamnak. Elmentem. Huzalozzuk csak szépen újra az idegrendszert.

Az öltözőben madárcsicsergés. Nem tudom, mi történt azokkal a madarakkal a felvételen, de jobban csipognak, mint ahogyan az én fejemnek jól esne. 06-os számú az öltözőkulcsom. Nem egyszerű megtalálnom. Aztán megvan a szekrény. Nem nyitja a kulcsom. Ja, talán a szám nem stimmel, meg kellene esetleg fordítani? Aha, 90-es. Ez már rendben van.

A futógépet ismerem. Hoppá, mégsem ismerem. Mindenképp tévéadás akar menni nekem a képernyőn. Bezzeg a Retro Gymben nem volt ilyen. Ott csak önmagam láttam a szemközti tükörben. Nem akarok tévét nézni. Egyenesen akarok nézni az utcára. Másik gépet keresek. Nekiindulok. Nem unatkozom. A fejemben lélekjegyzetet írok.

A mellettem lévő férfi nagyon fut. Iszik, majdnem megfullad. Bokszol a levegőbe. Majd a gép oldalsó részére támaszkodik mindkét oldalon, úgy fut. Vagy inkább vonszolja magát? Akkor miért nem áll meg? Megint köhög. Jaj, nehogy itt mellettem legyen baja, már csak ez hiányzik. Szerencsére fél óra után megáll. Túlélte. Meg én is.

Onnantól nyugodtan sétálok és futok tovább. A szemközti póznán kis madárka nézelődik.

–
Remélem, hogy visszacsalogatja a napot.

Van, hogy egy nap nem történik semmi különös. Mégis történik bennünk valami.

Apró megfigyelések, halk felismerések, olyan pillanatok, amelyek elsőre jelentéktelennek tűnnek, mégis közelebb visznek önmagunkhoz.

The post Február 9. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Eltűnt a tegnapelőtti hó, csak pár helyen maradt meg vékony foltokban. 

Kedd este lementem sétálni. A friss hó ropogott a talpam alatt. Figyelnem kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak, és ez nagyon a jelenben tartott. Csak kutyasétáltatókkal találkoztam. Egy fiatal fiú a kutyája elé dobálta a hógolyókat. A kutya rezignáltan haladt tovább.

Az esti hosszú séták segítik kigyalogolni belőlem mindazt, amire aznap már nincs szükségem, ezáltal töltenek, lazítanak.

Ma a munkahelyemre utaztam és a Szabadság hídon áthaladva a nap – sok-sok ködös, szürke időszak után – előbukkant és ráengedte sugarait a Dunára.

A villamoson találkoztam egy ázsiai családdal, ahol az anya és a lánya sapka és sál gyanánt nyuszifüles és -szemes fejfedőt húztak. Mulatságosan néztek ki. A motivációt nem igazán értettem, még nincs itt a farsang ideje.

Beérve az egyetemre meglepetés ért. Ismét bebizonyosodott, hogy az élet mint rendező munkálkodik. 

Volt egy mély barátságom. Szinte együtt kezdtünk friss diplomásként dolgozni az egyetemen, ami akkor még főiskola volt. Külön tanszéken. Ez a barátság átívelt évtizeden. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy erős fára, amely erősen kapaszkodik a földbe és túlél mindent. Nem élt mindent túl. Öt éve jött egy tornádó és elsodorta a fát, megszűnt a barátság. Igazából nem is volt egyértelmű, hogy miért. A veszteség dupla veszteség volt, mert a kisfiához közel kerültem, sokat vigyáztam rá és így tőle is elszakítódtam. Nehezen jutottam ezen túl. A mai napig szoktam erről álmodni.

Minden évben írok a kisfiú születésnapjára és névnapjára és üzenem, hogy még mindig szeretem. Remélni tudom csak, hogy ezt átadja neki az édesapja.

Az elmúlt években külön épületben dolgoztunk, nem találkoztunk. 

Ma viszont felfedeztem, hogy az az egység, ahol dolgozik, arra a folyosóra került, ahol én is dolgozom. Majdnem egymással szemben van a két ajtó. Így fogunk találkozni. 

Nincs bennem szándék semmire. Tettem jó pár lépést az elmúlt fél évtizedben, hogy helyrehozzuk a barátságunkat. Nem volt rá fogadókészség. Elfogadtam, nem volt más esélyem. 

–

Hiszek abban, hogy ami és aki hozzám tartozik, azt nem söpörheti el a vihar.

Nem mindig nagy döntésekkel változik meg az életünk. Néha azzal, hogy elmegyünk oda is, ahová legszívesebben nem mennénk – és közben lassan tényleg újrahuzalozódik bennünk valami.

The post Február 5. – Csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Hull a hó és hózik, Micimackó fázik… Lehet, hogy ő is fázott ma, de én mindenképp.

Örülök ennek a havazásnak, mert szimbolikusan kifejezi számomra a lezárást. Befedi a tájat és a mostani életem előzményeit is.

A munkahetem második napja ez. Tegnap már voltam megbeszélésen, és rengeteg információt kaptam a kollégáimtól a változásokról. Klienseim is voltak, és ma is vannak.

Feldolgozom az újdonságokat, de örülök is nekik, mert az új életemhez jól passzolnak.

Ma elmentem megnézni az egyetemen a régi szobámat, ahol korábban rendeltem. Beköltözött oda a könyvtár egyik szolgáltató részlege is azokon a napokon, amikor nem leszek ott. Ennek is örültem, mert a megváltozott szoba belsője nem emlékeztet semmi régire.

A kórház nagyon távolinak tűnik már. Akkor jut eszembe, ha a még ott maradóktól jön egy-egy üzenet. Mintha ott sem lettem volna, közben meg igenis érzem, hogy ott voltam.

Ma olyan nyugalom ölelt át, mint még soha. Olyan érzés kapcsolódott hozzá, hogy tiszta lapom van, mindent megtettem, rendben vagyok. Elég jó vagyok.

A villamoson kevesen utaztak napközben. Sokan megijedtek a nagy hóeséstől. A nehezebb mozgástól. A csúszásveszélytől.

A Parlamentnél a turisták feje helyett csak az esernyőik látszódtak. Ők aztán elszántak.

Hiszek az elszántságban és a bátorságban.

–
Mert a jutalmak nem a könnyű úton érkeznek.

Egy hó utáni séta, egy különös sapka, egy régi barátság emléke – néha ilyen apró és furcsa részletek között nyílik meg bennünk valami régen eltemetett.

The post Február 3. – Kedd first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Volt egy kapcsolódás, amely nem ígért jövőt, de adott pillanatokat. Nem ott találkozott két élet, ahol együtt lehetett volna továbbmenni, hanem ott, ahol egy ideig jó volt megpihenni.

Volt benne figyelem, gyengédség, kézfogás a sötétben, és az az érzés, amikor az ember újra érzi, hogy él.

És voltak pillanatok, amikor nem állt ott mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Volt, amikor nem adta meg azt, amit kimondtam, hogy fontos lenne nekem.

Nem rossz szándékból. Nem kegyetlenségből. Hanem mert nem tudta megadni.

Ekkor értettem meg valamit: a szeretet önmagában nem elég, ha nem tud megérkezni a megélhető tettekbe.

Nem hibáztatok. Nem haragszom. Nem kell megmentenem senkit, és engem sem kell megmenteni.

Én ott voltam, ahogyan tudtam. Szívvel, jelenléttel, figyelemmel. Beletettem mindazt, ami az én oldalamon lehetséges volt.

Ez a kapcsolódás tanított. Megmutatta, milyen érzés, amikor áramlik a szeretet – és azt is, hogy milyen, amikor nem marad elég.

Most elengedem. Nem dühből. Nem hiányból. Hanem azért, mert már tudom, milyen energiát keresek. És azt is, hogy azt nem itt találom meg.

Amit kaptam, köszönöm. Amit nem kaptam meg, az nem hiány,

–
hanem iránytű.

Van, amikor a hó nemcsak eltakar, hanem lezár. Egy nap, amikor a külvilág és a belső világ egyszerre mondja ki: innen valami új kezdődik.

The post Február 2. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Kipakoltam, mostam, elpakoltam, selejteztem, átrendeztem.
Nem csak fizikailag, lelkileg is.

Visszaérkeztem a lakásomba is. Mert innentől maradok. Az otthonommal való lelki kapcsolatomat is megújítom, bár a lakásfelújítással másfél éve ez már részben megtörtént. Mégis, tervezek még változtatásokat. Olyanokat, amelyek az új életemhez passzolnak.

Kialudtam magam, a kórházas időszak lezárult bennem. Holnap már megyek dolgozni. Két nap volt az átállásra. Ezt az időt magammal töltöttem, mert erre volt szükségem ahhoz, hogy bele tudjak ugrani az újba. Mert ezen a fronton is lesznek új helyzetek, kihívások.

Tegnap este, amikor hosszasan sétáltam, a megtett út az érzéseim rendezését is segítette. Megjelent a hála a szívemben, amiatt, hogy jókor, jó gyógyító helyre kerültem.

Hálás vagyok magamnak, hogy végigcsináltam az öt hónapot. Iszonyat nehéz volt. De tudtam, hogy ez volt a nagy esélyem az újjászületésre, egy végső nagy átrendezésre.

Hálás vagyok a közösségnek, ahol voltam, az osztály személyzetének. Tanultam tőlük is. Olykor egy kedves szó, az elfogadás, a befogadás maga volt a világmindenség.

Hálás vagyok a szeretteimnek, barátaimnak, akik ott álltak mellettem vagy kísérték az utamat. És szomorú vagyok azok miatt, akik elfordították a fejüket, mert kórházba kerültem és nem a csúcsformámat hoztam. De ez nem rólam szól.

Hálás vagyok a klienseimnek, akik megvártak, kitartottak mellettem, akkor is, ha nem először vártak rám. És hálás vagyok azoknak, akik végig hittek bennem, még akkor is, amikor ez nekem nehéz volt.

Innentől jobban vigyázok magamra, és kétszer is megnézem, kit engedek be az életembe. Számos változást tervezek még, de nem rohanok, mert a lelkem nem ezt kívánja.

–
Tudom, hogy mindennek eljön az ideje.

Nem minden kapcsolat azért érkezik, hogy maradjon. Van, amelyik csak addig tart, amíg valami fontosat megtanít: a szeretet néha valódi, mégis kevés az együtt maradáshoz.

The post Február 1. – Vasárnap first appeared on Lélekjegyzetek.hu.