Tegnap este a Csillag születik című film volt az addiktológiai néznivaló.

Szeptember közepén, amikor már három hete voltam a kórházban, egyszer már megnéztem a többiekkel, és el is készítettem a hozzá kapcsolódó házi feladatot. Tegnap először nem akartam újra végigülni. Aztán meggondoltam magam. Jó pap is holtig tanul.

Megérte.

Újabb megéléseim lettek.
A szívemhez eljutottak fontos érzések és gondolatok.

Például a film egyik főszereplője, Jack által, aki sikeres zenész, mégis súlyos alkoholproblémákkal küzd.

Mélyen megérintett, amikor Jack Allynek – a fiatal énekesnőnek, akinek mentora, majd később a férje is lesz – arról beszél, hogy ha nem a lelke mélyéről jön az, amit csinál, akkor üresség marad benne.
És ha nem önazonos, akkor cseszheti az egészet.

Azon vagyok, hogy ezt képviseljem az életemben.

Jack szenvedélybetegsége arra is rávilágított, hogy ha elnyomjuk a fájdalmat, az előbb-utóbb felemészt bennünket.
Igen, az elfojtásaim élenjárók voltak abban, hogy kórházba kerültem.

Jack hiába volt tehetséges, mégis elveszett maradt addig, amíg nem kért segítséget.

Én sem tudtam sokáig.

Segítséget attól tudok kérni és elfogadni, akivel biztonságban érzem magam.
Ahol figyelem és elfogadás ölel át.
Ahol nem megjavítani akarnak, hanem megérteni.

Ez ritka.

Mégis hiszek abban, hogy

–
megmenteni csak önmagam tudom.

Senki mást.

Szerda reggel azonban nem filmek, hanem a kórházi mindennapok mutatták meg, milyen szerepeket veszünk fel – néha észrevétlenül.

The post Január 12. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.