Vonaton ülök Szombathely és Budapest között. Délelőtt kertészkedtem a szüleimnél, jól elfáradtam. Anya mondta is, hogy majd úgy ülök a vonaton, mint egy befőtt. És tényleg.

Nézem a mezőkön a nyuszikat, őzeket. Ébredezik a természet. Valami bennem is.

A kertészkedés földel. Igyekszem nem gondolni semmire, csak arra a darab földre, ami előttem van, és a gazra, amit kihúzok. Néha megállok egy madárhangnál. Ha a szomszéd motoros fűrésszel fát vág, inkább odébb megyek.

Egyszer én is szeretnék egy víz közeli helyet. Egy kertet. Valami egyszerűt, ami az enyém.

Egy ideje nézem az Állatvilág című sorozatot. Tegnap meghalt az egyik főszereplő, egy kemény anya, aki egész életében kézben tartotta a családját. Amikor már nem volt visszaút, azt kérte a fiaitól, hogy segítsenek neki meghalni. Ők nem tudták megtenni. Az unokája végül igen.

Előtte azt mondta: „Nekem akkor is erősnek kellett lennem, amikor ti nem voltatok azok.”

Ez a mondat valahol mélyen bennem maradt.

Éjjel aztán vizsgákon voltam. Készültem, de voltak feladatok, amiket nem tudtam megoldani. Talán most az életemben is vizsgahelyzetben vagyok. Sok az új, az ismeretlen.

De már tudom:

–

nem kell tökéletesen csinálnom.
És szabad hibáznom.

Talán nem kell mindent jól csinálnunk.
Néha elég észrevenni, hogy már mást szeretnénk, mint korábban.

Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.

A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak. 

Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.

Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.

Este 7 órára már forgott velem a világ.

Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.

Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.

Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.

A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.

Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.

Reggel gerlék turbékolására ébredtem.

Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.

Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.

Vannak napok, amikor a világ túl hangos.

És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.

–

Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is. 

A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.