Tegnap este korán lefeküdtem, mégis sokáig forgolódtam – a hajnali háromórás kelés rémképe nem hagyott nyugodni. Végül az ébresztő a legédesebb álmomból rántott ki.

A reptéri transzfer percre pontosan érkezett. Magabiztosan előre ültem a sofőr mellé, de a hajnali órában a metálzene nehezen talált utat hozzám. Miközben a fiatal sofőr arról mesélt, miért készül külföldre dolgozni, eldöntöttem, megkérem, halkítsa le a zenét. Megértette – bár hozzátette, ez tartja őt ébren. Engem meg ez épít le – gondoltam magamban. Az út hátralévő részében végül az utazási szokásainkról beszélgettünk.

A repülő felszállása még mindig megvisel. Péter, a jóbarátom kezét erősen szorítottam – hősiesen bírta. Szerencsére egy időre kiestem a jelenből, és elnyomott az álom.

Barcelona napsütéssel fogadott. A pálmafák látványa csak tovább növelte a lelkesedésemet.

A metróhálózat viszont hirtelen bizonytalansággal töltött el – hogyan lehet eligazodni ennyi színes vonal között, és megtalálni azt az egyet, amelyik a szállásunkhoz vezet?

Tizenegy megálló, egy átszállás, majd újabb tizennégy – és megérkeztünk. A metrón rácsodálkoztam a város sokszínűségére: a különböző nemzetiségű emberekre és az öltözködésükre is. Volt, aki ujjatlan felsőben és papucsban, mezítláb utazott, míg más még dzsekibe burkolózott.

A szállás elfoglalása után a tenger felé vettük az irányt. A kellemes húsz fokban sokan napoztak, strandröplabdáztak. A napsütésben levettem a dzsekimet, de ahol feltámadt a szél, ott a kapucnit is a fejemre húztam. Talán kicsit fázósabb vagyok, mint az itteniek.

A tenger közelsége feltöltött. Hiányzott már ez az érzés.

Később egy csodás szecessziós épületegyüttest látogattunk meg – egykori kórház, amely részben ma is működik. A kertben narancsfák kínálták érett gyümölcseiket.

Az utcákon sétálva a házak kedves kis erkélyeiben gyönyörködtünk, ahol itt-ott élénkzöld növények kapaszkodtak a korlátokba.

Este a szálláson fáradtan rogytam bele a nappali foteljébe. Aznap 15 kilométert gyalogoltam. Mégis azt éreztem, hogy a szívem tele van erővel.

Mert érdemes kimozdulni ahhoz, hogy

–
önmagunkra is másképp tekinthessünk.

Ha más szemszögből nézünk önmagunkra, néha azt is tisztábban látjuk, merre szeretnénk továbbmenni.
A következő lépés pedig nem mindig arra vezet, amerre korábban indultunk volna.