Az éjjel szerencsésen hazaértem. Ma kapcsolódom vissza az itthoni léthez. Feltöltődve.

Az idegrendszeremet kisimította a sok gyaloglás, a rengeteg új impulzus, és az is, hogy nem nálam volt a kontroll. Péter, a jó barátom mindent megszervezett, én csak követtem. Az, hogy végre nem kellett folyton döntéseket hoznom, kikapcsolt.

A Sagrada Familia nemcsak azzal nyűgözött le, hogy immár a világ legmagasabb temploma. Hanem azzal is, hogy Gaudí mert másképp gondolkodni, mint amit a hagyomány addig diktált.

Délután egy téren egy kisfiú galambokat kergetett. Folyton elreppentek előle. De amikor mégis közelebb jutott hozzájuk, az arcán olyan őszinte öröm jelent meg, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Egy másik téren egy turista négy civakodó galambot vett videóra. Úgy tűnik, nemcsak Picassót és az édesapját kötötték le a galambok.

A zene a város része. Ott van a turistalátványosságoknál, és ott van a metrón is. Volt, hogy rapper, volt, hogy breaktáncos lépett fel. A táncos a metró korlátját is bevonta az előadásába. Férfi rúdtáncot még nem láttam korábban, de most igen.

Barcelona meglepett. A tisztaságával, a jókedvével, az átláthatóságával. És azzal, hogy valahogy minden a helyén volt.

Jól éreztem magam ebben a kikötővárosban. Olyan dolgok is sikerültek, amelyek korábban nem. Átléptem a félelmeimen. Rá mertem bízni magam az életre. Jelen tudtam lenni. Nem a múltban voltam, és nem a jövőben. Csak a következő lépésben.

Átvitt értelemben és szó szerint is: négy nap alatt 63 kilométert tettünk meg. Izomlázam van rendesen. De ez most jó érzés. Emlékeztet arra, hogy ott voltam.

Rengeteget nevettem. A fáradtságtól, a helyzetektől, vagy csak úgy. Nem zavart, ha emiatt felém néztek. Jó volt örülni.

És most ebből érzem, hogy

–
élek, és élvezem, hogy élek.

Néha abból érezzük, mennyit változtunk, ahogyan arra nézünk, ami egyszer már része volt az életünknek.
És van, hogy erről egy váratlan találkozás mesél a legtöbbet.

Tegnap este korán lefeküdtem, mégis sokáig forgolódtam – a hajnali háromórás kelés rémképe nem hagyott nyugodni. Végül az ébresztő a legédesebb álmomból rántott ki.

A reptéri transzfer percre pontosan érkezett. Magabiztosan előre ültem a sofőr mellé, de a hajnali órában a metálzene nehezen talált utat hozzám. Miközben a fiatal sofőr arról mesélt, miért készül külföldre dolgozni, eldöntöttem, megkérem, halkítsa le a zenét. Megértette – bár hozzátette, ez tartja őt ébren. Engem meg ez épít le – gondoltam magamban. Az út hátralévő részében végül az utazási szokásainkról beszélgettünk.

A repülő felszállása még mindig megvisel. Péter, a jóbarátom kezét erősen szorítottam – hősiesen bírta. Szerencsére egy időre kiestem a jelenből, és elnyomott az álom.

Barcelona napsütéssel fogadott. A pálmafák látványa csak tovább növelte a lelkesedésemet.

A metróhálózat viszont hirtelen bizonytalansággal töltött el – hogyan lehet eligazodni ennyi színes vonal között, és megtalálni azt az egyet, amelyik a szállásunkhoz vezet?

Tizenegy megálló, egy átszállás, majd újabb tizennégy – és megérkeztünk. A metrón rácsodálkoztam a város sokszínűségére: a különböző nemzetiségű emberekre és az öltözködésükre is. Volt, aki ujjatlan felsőben és papucsban, mezítláb utazott, míg más még dzsekibe burkolózott.

A szállás elfoglalása után a tenger felé vettük az irányt. A kellemes húsz fokban sokan napoztak, strandröplabdáztak. A napsütésben levettem a dzsekimet, de ahol feltámadt a szél, ott a kapucnit is a fejemre húztam. Talán kicsit fázósabb vagyok, mint az itteniek.

A tenger közelsége feltöltött. Hiányzott már ez az érzés.

Később egy csodás szecessziós épületegyüttest látogattunk meg – egykori kórház, amely részben ma is működik. A kertben narancsfák kínálták érett gyümölcseiket.

Az utcákon sétálva a házak kedves kis erkélyeiben gyönyörködtünk, ahol itt-ott élénkzöld növények kapaszkodtak a korlátokba.

Este a szálláson fáradtan rogytam bele a nappali foteljébe. Aznap 15 kilométert gyalogoltam. Mégis azt éreztem, hogy a szívem tele van erővel.

Mert érdemes kimozdulni ahhoz, hogy

–
önmagunkra is másképp tekinthessünk.

Ha más szemszögből nézünk önmagunkra, néha azt is tisztábban látjuk, merre szeretnénk továbbmenni.
A következő lépés pedig nem mindig arra vezet, amerre korábban indultunk volna.