Ez a február olyan lendülettel vágtázott át rajtam, mintha már a Tűz Ló évét gyakorolta volna. Holnap már itt a március.

Tegnap este kínai újévi hangversenyen voltam. A kínai asztrológia szerint most a Tűz Ló éve kezdődött: cselekvés, szabadság, gyors változások. Tűz, szenvedély, energia.

A bennem élő tüzes nő elégedetten csettintett. A vizes részem viszont finoman felhúzta a szemöldökét.

Mert ha a tűz túlságosan belelendül, a víz gőzzé válik. És ha gőzzé válik, abból már nehéz visszacsepegni.

Ismerem magam. Szeretek dolgozni. Csinálni. Menni. Haladni. A „nincs megállás” műfajban már szereztem díjat.

A koncerten nem csak a zene volt szép. Hanem az összhang. A karmester apró mozdulatai, a zenészek figyelme, az ismeretlen hangszerek különös hangjai. Olykor nem is tudtam, melyik hangszer szól – csak kerestem a forrást a szememmel. Mint amikor az ember a saját érzéseit próbálja beazonosítani.

Ma délelőtt – a rendellenesen működő családok felnőtt gyerekeinek szóló – gyűlésen voltam. Érzelmeket húztunk cetliken. Sokakhoz negatív minőség jutott: elhanyagolt, csalódott, sértődött. Én a „reményteli”-t húztam. Meglepődtem.

Mert a remény számomra sokáig kockázat volt. Ha remélek, csalódhatok. Ha bízom, elveszíthetem. Ha megnyílok, sérülhetek.

Most mégis azt éreztem, hogy a remény nem rózsaszín köd. Nem önáltatás. Hanem csendes bátorság.

Nem azt jelenti, hogy nem félek. Félek. Néha egészen konkrétan. De már nem a félelem irányít.

Reményteli az indulásom az új életembe. Nem azért, mert minden biztos. Hanem mert tudom: bármi jön, nem omlok össze tőle.

A remény bennem még nem máglya. Inkább parázs. De már nem csak a fejemben él, hanem a mellkasom mögött is melegít.

És ez most elég. 

A remény nem harsány. Nem dobja le magát a földre örömtáncban. Csak jelen van.
Halkan.

–

A szívemben is.

A szabadság nem mindig kívül történik meg.
Néha csendben alakul át bennünk –  és onnan kezd el hatni a világunkra.

The post Február 28. – Szombat first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Tegnap este hideg szél fújt. A szombathoz képest legalább tíz fokkal csökkent a hőmérséklet.
A zord idő nem ijesztett meg. Elindultam az esti sétámra. Az utcák szinte üresek voltak, még a kutyasétáltatók is visszahúzódtak.

Ahogy róttam a köreimet, ismerős érzés kísért. Az, amikor egyedül maradtam a porondon, pedig jó lett volna valakivel megosztani az örömöt. Amikor sikert értem el, és nem volt ott senki, akinek a szemébe nézhettem volna. Amikor nagy kihívások előtt álltam – teljesítés, betegség –, és nem volt kire támaszkodnom.

Most már engedem, hogy kapcsolódjak.

A téli olimpia ideje van. Sok sportág közül engem a műkorcsolya érint meg igazán. Főleg a páros jégtánc. Ahogy figyelem a férfi és a nő összehangolt mozdulatait, az egymásra hangoltságukat, valami megmozdul bennem. Amikor az egyik pörög, fordul, és a mozdulat végére ér – ott van a másik keze.

Ahogy nézem őket, vágyat érzek. Szeretnék ilyet. És van bennem egy halk irigység is, hogy ők ezt átélhetik.

Tudom, hogy ez a finom összhang nem véletlen. Sok munka, gyakorlás, egymásba vetett bizalom áll mögötte. Két ember, akik újra és újra egymás felé lépnek.

És miközben erről írok, a mai szürkeségbe megérkezik a napsütés.

Lehet egyedül is fejlődni.

–
De a mozdulat végén jó lenne, ha ott lenne egy kéz.

Amikor minden összekeveredik körülöttünk, nehéz megtalálni a biztos pontot.
De néha épp a zavar mutat rá arra, mi az, ami mégis állandó.

The post Február 16. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Ahogyan ma a munkahelyem felé utaztam, a villamosból kikacsintgattam.
Részben a napsütésre, részben az utcára, boltokra.

Megdöbbenve láttam, hogy egy körömszalonban még mindig villog a karácsonyfa.
Egy villamosmegállóban pedig egy csirkés cég Áldott Ünnepeket kívánt. Február közepén. Sajátos időutazás.

Tegnap megszületett a Lélekjegyzetek. Alig egy hónap telt el az ötlettől a megvalósításig.

Feszített tempó volt. Kórház mellett. Munka mellett. Élet mellett.

Nem lazítással kezdtem az új időszakot, hanem építéssel. Egy személyben lettem alkotó, szervező, menedzser. Mint egy mutatványos, aki egyszerre több cintányért pörget a levegőben.

Boldogan tettem. Mert az álomért dolgoztam.

Most, hogy megszületett az oldal, némi ürességet érzek. Talán azért, mert eddig minden munkafázist a kezemben tartottam. A döntéseket. A tempót. Az irányt. Még az informatikussal való együttműködésben is addig feszültem, amíg össze nem hangolódtunk.

Most viszont elérkeztem oda, ahol már nem tudok többet tenni. Posztolok. Hirdetek. Írok tovább.

De hogy hányan találnak rá. Hogy ki marad. Hogy hogyan él tovább – ez már nem az én kontrollom.

Ez ijesztő. Mert a kontroll elengedése nálam nem természetes reflex. Tanulom.

Van bennem nyugalom. És van bennem félelem is. Talán a bizalom még formálódik.

Most átadom az életnek. Az olvasóknak. Az időnek.

Mert a Lélekjegyzetek már nem csak az enyém. Önálló világ. Saját ritmussal.
Saját születéssel.

–

És én most megtanulom útjára engedni.

Van, amit egyedül is meg lehet tanulni.
És van, amihez kell egy másik ember jelenléte — még ha csak vágyként is.

The post Február 13. – Péntek first appeared on Lélekjegyzetek.hu.