Ez az írás a „Miért írok kórházról?” nyitó szöveg folytatása.

A kórházban az élet egyszerre kiszámítható és tele van meglepetésekkel – amelyeket olykor én is képes vagyok okozni.

Tegnap este érkeztem haza. Jólesik kicsit egyedül lenni, anélkül, hogy valaki épp az aurámban lenne vagy rám nyitna a mosdóban. Különösen jó egyedül aludni. Úgy, hogy az éjszaka nem közös hanginstalláció, hanem csendes pihenés. Ilyenkor újra rájövök, milyen nagy találmány a füldugó.

Itthon akkor eszem, amikor akarok, és sorba sem kell állnom a konyhában, hogy ételhez jussak. Nem kell a sót visszavinnem a helyére, vagy ebédlő-takarításkor kivárni, amíg az egyik betegtárs a többedik repetáját fogyasztja, a közösség 3,5 perces ebédfogyasztási idejét sokszorosára kitolva. 

Ilyenkor az örökkévalóság új oldalával mutatkozik be.

A tévés távirányítót is magamhoz ragadhatom, és nem vagyok kénytelen hallgatni, ahogy a dinók vagy énekes tehetségek épp uralomra törnek.

A csend ritka kincs a kórházban.
Annyira esélyes, mint hogy odalépjen hozzám valaki a kórház folyosóján, és mély hangon megkérdezze:
–
„Baby, felkérhetlek egy táncra?”

The post December 6. – Szombat first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

2025-ben hosszabb időt töltöttem kórházban.
Nem azért írok erről, hogy a betegséget mutassam meg, hanem azt, hogyan lehet lassan, saját tempóban visszatalálni önmagunkhoz.

A kórház számomra nem csak a gyógyulás helye lett, hanem egy különös átmeneti tér:
ahol az élet lelassul, a kapcsolódások felerősödnek, és ahol újra meg lehet tanulni jelen lenni – magunkkal és másokkal.

Ezek az írások ebből az időből születtek.
Nem tanítani akarnak, csak megmutatni: hogyan éltem meg mindezt belülről.

Ha szeretnél belépni ebbe a történetbe, az első állomás itt kezdődik.

The post Miért írok kórházról? first appeared on Lélekjegyzetek.hu.