Vonaton ülök Szombathely és Budapest között. Délelőtt kertészkedtem a szüleimnél, jól elfáradtam. Anya mondta is, hogy majd úgy ülök a vonaton, mint egy befőtt. És tényleg.

Nézem a mezőkön a nyuszikat, őzeket. Ébredezik a természet. Valami bennem is.

A kertészkedés földel. Igyekszem nem gondolni semmire, csak arra a darab földre, ami előttem van, és a gazra, amit kihúzok. Néha megállok egy madárhangnál. Ha a szomszéd motoros fűrésszel fát vág, inkább odébb megyek.

Egyszer én is szeretnék egy víz közeli helyet. Egy kertet. Valami egyszerűt, ami az enyém.

Egy ideje nézem az Állatvilág című sorozatot. Tegnap meghalt az egyik főszereplő, egy kemény anya, aki egész életében kézben tartotta a családját. Amikor már nem volt visszaút, azt kérte a fiaitól, hogy segítsenek neki meghalni. Ők nem tudták megtenni. Az unokája végül igen.

Előtte azt mondta: „Nekem akkor is erősnek kellett lennem, amikor ti nem voltatok azok.”

Ez a mondat valahol mélyen bennem maradt.

Éjjel aztán vizsgákon voltam. Készültem, de voltak feladatok, amiket nem tudtam megoldani. Talán most az életemben is vizsgahelyzetben vagyok. Sok az új, az ismeretlen.

De már tudom:

–

nem kell tökéletesen csinálnom.
És szabad hibáznom.

Talán nem kell mindent jól csinálnunk.
Néha elég észrevenni, hogy már mást szeretnénk, mint korábban.

Tegnap reggeli után elbúcsúztattak.
Nem mindenkit szoktak. Inkább azokat, akik hosszabb ideig voltak meghatározó részei a közösségnek.

Egy képeslapot kaptam. Huszonegy aláírással. És egy szöveggel, ami nagyon mélyen megérintett.

„Tudjuk, milyen bátor és kitartó vagy, mennyire fontos számodra a minőség,
– de szeretnénk emlékeztetni, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenned.

Az igazi értéked nem ebben van,
hanem abban a szerethető emberben, aki mögötte áll.”

Ajándékokat is kaptam. Apró, személyes tárgyakat. Olyanokat, amelyek mögött figyelem volt.

Mindenkit megöleltem. Azt mondtam nekik: legyenek jók – vagy nem is, legyenek rosszak.

Délután a Testvérem hazahozott. Öt hónapnyi élet csomagokban. Bőröndökben, táskákban.

Itthon hirtelen nem találtam a helyem. Pakolni kezdtem, aztán megálltam. Elfáradtam. És szomorú lettem.

Az eljövetel, a lezárás, a búcsúzás mind tovább dolgoztak bennem.
Egy intenzív időszak után most nem az építkezés jött elsőként, hanem a megérkezés fáradtsága.

Tegnap ennyi fért bele. Elengedtem a napot.

–
És ez is rendben van.

Van, amikor a kipakolás nemcsak a bőröndökről szól. Hanem arról is, hogy valaki lassan visszaköltözik önmagába, és közben már tudja: mostantól jobban kell vigyáznia magára.

A vonaton ülök, Budapest felé. Ide-oda rázkódom, közben a havas tájat nézem.

A délelőtti filmes csoporton egy terhelt apa-fiú kapcsolatról láttunk filmet. Mélyen megérintett. Főleg az, ahogyan az apa számtalan módon provokálta már felnőtt férfi fiát, aki végtelen türelemmel kezelte az apja viselkedését.

Míg egy ponton kirobbant, és elmondta a fájdalmait: hogy az apja sohasem kért bocsánatot, nem mondta, hogy szereti, és nem fogadta el olyannak, amilyen. Például azt sem, hogy azonos nemű párja van.

Azonban az apa minden arroganciája és bicskanyitogató stílusa mellett a mélyben ott húzódott valami emberi, és olykor búvópatakként a felszínre is tört. A férfi tudta szeretni az apját. És az apa is szerette – a maga módján – a fiát.

Ahogyan körben ültünk, és végigsiklott a tekintetem a csoporton, megállapítottam, hogy bizony, majdnem én vagyok a rangidős. Ketten érkeztek nálam korábban, valaki egy nappal később, mint én, a többiek pedig csak egy-két hónapja vagy akár egy-két hete vannak itt. Új összetételű a csoport, és már csak kisebb részéhez tudok és akarok kapcsolódni. Egy hetem van hátra.

Ismét az elsuhanó havas tájra pillantok. Az elmúlt öt hónapot is hozzá tudom kapcsolni. A nyár végi beköltözésem egy másik évszaknak felel meg a szívemben.

Akkor a kórház és a környéke, a kert, a közeli erdő és sétány, a város kemény télben állt. Vastag hótakaró borított mindent, és elfedte a természet formáit, színeit, hangulatait, illatait. A fák csupaszon álltak, mintha nem is hinnék el, hogy valaha lombjuk volt. A levegő hideg volt és éles, minden lélegzetvétel fájt. Az idő más ritmusra váltott, amit hozott, az ülepedést igényelt. A napok egymásra rakódtak, ahogyan a külvilágban a hórétegek. Az élet nem tűnt el, csak mélyre húzódott, láthatatlanná vált.

Most, egy héttel a kórház elhagyása előtt, a tél még jelen van, de már nem uralkodik. A hóréteg foltossá vált, egyre több sötét földsziget tarkítja. Napközben csepeg az eresz, a patakok életre kelnek, mintha a környék egyre több része emlékezne arra, milyen mozogni. A fák ágai végén alig észrevehető rügyek fakadnak. Még zártak, de már jelen vannak. A levegő is lágyult, sokkal barátságosabb. Néha egy-egy madár hangja is megtöri a csendet. Még bizonytalanul, ám a tavaszt várva énekelnek. Ez még nem a tavasz. De a tél már nem tudja letagadni, hogy vége lesz.

–
Ahogyan én is, még óvatos lépésekkel, de elindultam az élet felé.

A test néha hamarabb szól, mint a lélek. Leállít, lefektet, betakar, és közben megmutatja, mennyi gyengédség fér el egy betegszoba csendjében.

A tegnap esti sétám alatt egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemközti oldalon egy kétéves forma kisgyerek eszeveszett tempóban hajtja a kismotorját, és vészesen közeledik az úttest felé.

Apa rohan utána és kiabál: „Állj meg! Állj meg!”

Bár nem jön autó, megállok.
Készenlétbe helyezem magam. A pulzusom az egekben.

A gyerek fél méterre a járdaszéltől megáll. Apa utoléri.
Felém tekint.
Én még mindig mozdulatlanul állok a másik oldalon.

„Köszi!” – int.

Érzékelte a csendes bevonódásomat.

Bólintok és továbbmegyek.
Remélem, a napi váratlan izgalom kategória ezzel kipipálva.

Vonatút visszafelé. Három óra.

A kórház szerint Budapest nincs messze. Tami barátnőm is ezt mondogatja.
Együtt utazunk vissza a közös valóságunkba.

Beszélgetünk.
Aztán érzem, hogy telítődöm.

Tami felteszi a fülest. Visszahúzódik.

Ha ő nem szól, én jeleztem volna a határaimat?

Olvasni kezdek. Pszichológiai könyvet.

Aztán egyszer csak magamnak mondom:

„Állj meg!”

Nem kell az utazásba is teljesítést tennem.
Nem kell minden percet produktívvá tenni.

Mi lenne, ha csak ülnék? Csak néznék ki a fejemből?

Elrakom a könyvet. És bambulok.

–

Végül is szerethetem magam úgy is,
ha épp nem csinálok semmit.

Az önmagamnak mondott „állj meg” után valami oldódni kezdett.
A kórházi napok nemcsak belső csendet, hanem váratlan tükröket is hoztak.
Volt, hogy mások szavaiban hallottam meg önmagam.

Ismét vonaton, ezúttal a szüleimhez, Szombathely felé.

A közelgő karácsony sok formában előbb is beteheti a lábát az életünkbe.

Ma egy kisbőrönddel, a ridikülömmel és egy kézi táskával indultam a nagy útnak. A metrólejáratnál ellenőr várt. Nagyot sóhajtottam, lefékeztem a bőröndömet, és a ridikülöm feltárása előtt csak ennyit mondtam:
„Persze, hogy a táska alján van.”
A férfi biccentett, és mutatta, hogy menjek csak tovább.

A pályaudvaron elmegyek mosdóba – naná, hogy ott is lépcsők vannak.
Minek ennyi lépcső?!

A pénztáros néni/bácsi – nem tudtam eldönteni, melyik – felajánlja, hogy a bőröndöt és a kézi táskát megőrzi, ne hurcolásszam fel-le. Rendben.
Amikor elköszönök tőle és megköszönöm a segítségét, áldott ünnepeket kíván.

Az újságárusnál a hölgy azt mondja, ne siessek az újság elrakásával, toljam csak a pénztárcámat a táska mélyére, ő is úgy szokta, és csak aztán induljak tovább.
Vigyázzak az értékeimre.

Ha tudná, hogy ezt már – végre – több szinten is teszem.
Ő is mosolyog, és boldog karácsonyt kíván.

A vonaton sikerült a menetiránnyal megegyező helyet foglalnom.
Hurrá, apró örömök!

Kinyújtózom, ellazulok, nézem a tovasuhanó tájat.
Várakozás van bennem.
Mennyi sok jó jöhet még?

–
És még két nap van karácsonyig.

Ezek a napok nem nagy történésekről szólnak.
Hanem azokról az apró figyelmességekről,
amelyek észrevétlenül megtartanak.

Amikor nem irányítunk, csak jelen vagyunk.

És egyszer csak azt érezzük:
mintha az élet is dolgozna értünk.

Négy hónap kórház után nagy kihívás nekem idegen tájakra, idegen környezetbe utazni – de fő a fejlődés. 

Vonatút. Velem szemben fiatal srác, olvas. 

Tőlem balra apa, anya, és egy másfél éves forma kislány. Kisautókat (hármat) pakol a vonatablak párkányára, ami persze ferde. Haj, csúnya gravitáció, az autók sorra a földön landolnak, a szülők kapkodják fel őket. Az első öt percben ez nem zavaró, de negyedóra múltán már igen. 

A folyamatos, egyre irritálóbb koppanások nem csak engem zavarnak már. Az egyik csattanás alkalmával a szemközti fiatal rám néz, elmosolyodik, majd nagyot sóhajtva ennyit mond: „Messze van még Esztergom.” Mosolygok, bólintok. Mindketten oldalra pislogunk, hátha történik valami csoda, de nem, nem, a matchboxok kitartóan és hangosan koppannak a földön. Egy, kettő, három. A srác egyre idegesebb. Majd megszólal: „Ha még egyszer leesik, kiugrom az ablakon.” Mosolygok, annyit válaszolok, hogy megértem. Addigra persze meggyőződöm arról, hogy nagy veszély nincs, mert az ablakok nem lehúzhatóak. 

Épp elfogadom a helyzetet, hogy márpedig ez lesz a maradék húsz percben, nem lehet mit tenni, amikor a kislány a cumisüvegjét kéri, majd miután elfogyasztotta a tartalmát, felmászik a telefonjába merülő apa melletti ülésre, majd lemászik onnan. Majd megismétli. 

A hátralévő idő így telik, mi meg megkönnyebbülve mosolygunk a fiatalemberrel, aztán a tanulmányairól beszélgetünk. Ez az eset is megerősít bennem valamit: 
–
A türelem és az elengedés meghozza a jutalmát. 

Az elengedés néha nem pont,
hanem vessző.
A következő írás ott folytatódik,
ahol már lehet egy kicsit továbbmenni.