Éhség
Hamarosan megyek le a konyhába, segíteni a karácsonyi sütik alkotásában.
Szeretem a reggeleket.
A reggeli miatt.
Hét órakor van reggeli torna. Az alatt szokott érkezni a fehér sapkás és pólós, alacsony, de mosolygós férfi, aki ládákban tolja a reggelit. Úgy várom, mint a Messiást. Már messziről integetek neki, kihúzom a széket, hogy könnyen letehesse a ládákat.
Ismer. Tudja, hogy várom. Ha napközben összefutunk a kórházban, mindig megköszönöm a munkáját.
Várom, mert…
Lehel, a kedves betegtársam – akivel minden reggel megöleljük egymást – megkérdezi a torna előtt:
– Mit fogsz most mondani nekem?
– Azt, hogy éhes vagy – válaszolja.
Igen.
Éhes vagyok.
Fél nyolckor van gyógyszerosztás. Én már 7:20-kor ott állok, hogy megkaphassam a morzsa méretű minike gyógyszeremet (szerintem placebo), hogy aztán végre reggelizhessek, mert addigra az ájulás szélén vagyok.
Vannak nővérek, akik ezt tudják, és idő előtt odaadják a gyógyszert. Addigra persze az asztalomon vár a tányér: sajt, cukormentes lekvár, müzli. Mellé kapom a 4-es egyéni étrendet is, mert itt számontartják az étkezési igényeimet. Zsemle, vaj és egy borzasztó felvágott, ami valószínűleg a szocializmusból maradt itt.
Aztán – ahogy a betegtársaim mondják – lakomát csapok.
Bizony. Lakomát.
Mert éhes vagyok.
Nagyjából mindig ugyanazt eszem, és boldog vagyok tőle. Ez kissé autisztikus, de hát ez van. Távolról sem vagyok tökéletes. Közelről meg főleg nem.
Arra az esetre, ha késne a reggeli, ha nem a kedvenc bácsi jön, félreteszek zsemlét. Így van mit ennem. Ilyenkor a többiek még sorban állnak a gyógyszerért, majd a reggeliért, én pedig már vidáman falatozom.
Nem bírok éhezni.
Szerencsére nem is kell.
Így a nap örömmel indul, és én üzemkész állapotba kerülök a délelőtti kihívásokhoz.
–
Van, amikor a biztonság nem nagy dolgokban lakik.
Hanem egy zsemlyében, ami időben megérkezik.
Ezek az írások a mindennapok apró rendjeiből születnek.
Nem sietnek.
És nem kérnek többet annál, mint hogy jelen legyél.
