Őzreggel
Ma jól indult a reggelem.
Tegnap 5.22-kor már esélyes volt, hogy másképp lesz. Felébresztett az egyik szobatárs mozgolódása. Nem csak hangosan forgott az ágyában, de a szobából még ki-be is mászkált.
Sebaj. Van még egy órám aludni. Légzőgyakorlatot csinálok, mindjárt tuti visszaalszom.
Abban a pillanatban, amikor ez megtörténne, a nővérek éktelen nevetésbe kezdenek, mintha nem egy kórházi osztály hajnalán lennének, hanem egy nyári kerti partin, ahol már iszogattak kicsit.
Sebaj, mindjárt visszaalszom. Vagy mégsem, mert a közeli konyhában üst-koncertet indítanak. Nem tudom, mit csinálnak a hatalmas főzőedényekkel, de zeng-bong a ház. Nem csitul később sem.
Megnézem az órát: 5.55. Ajaj. 29 percem van aludni, mert 6.24-kor cseng majd az ébresztő.
A fejemre húzok minden takarót, plédet, a szívecske alakú, finom tapintású párnát, amit tegnap kaptam a Valentin napot előrébb húzva, az arcomhoz helyezem, hátha…
De nem, nem sikerül elaludni.
6.16-kor feladom, felkelek.
Szomjas vagyok. Nincs a víztisztító-kancsómban víz, öntök bele, de a reggeli kábulatomban elfelejtem, hogy majd hangosan csobog le a szűrőn. Menteném a helyzetet, de már nem tudom, a mellettem fekvő betegtárs is felül az ágyában. Bocsánatot kérek, hogy felébresztettem, mondja, hogy semmi gond. Később, amikor készülődök már az állomásra, egy megszentelt szűzanya medált kapok tőle, azzal a javaslattal, hogy tegyem a pénztárcámba és vigyáz majd rám az úton. Átölelem, nagyon örülök neki. A pénztárcámban van egy Jézus fénykép is, Aputól kaptam – hasonló célzattal.
6.20-kor felkelek és amint megszólal az ébresztő, hivatalosan is felkelünk.
Érdeklődöm, ki hogyan aludt. Aztán üzemkészen kitódulunk vérnyomásmérésre.
A reggeli torna elmarad, mert aki szokta tartani, hazament, aki meg helyettesíteni tudná, beteg. Nem állnak reklamáló betegtársak a folyosón, ahogyan észreveszem, a program érdeklődés hiányában elmarad. Én, aki minden alkalommal, még csini ruhában is jelen voltam, most nem forszírozom a dolgot, mert sietek.
A minike gyógyszerem is előbb elkérem, előbb reggelizem, mert mire a többiek felocsúdnak, hogy reggel van, én már indulok az állomásra.
Elbúcsúzom a többiektől. Hatalmas a köd, csúszik az út. Andris kikísér, mert amióta kiválasztott az egyik csoporton feleségének, nem akarja, hogy bajom essen.
Időben kiérünk az állomásra, ő még így visszaér a csoportra.
Én a váróteremben várok fél órát, a vonat késik, de nem aggódom, tudom, hogy a csatlakozást is elérem majd. A rutin megsegít. Az aggódós sejtjeim szerencsére még mindig téli álmukat alusszák, de tavasszal sem ébreszteném fel őket.
Ez az első eset, hogy elkéredzkedtem a terapeutámtól, mert intéznivalóim vannak délután.
Utazom már az Intercity-n Budapestre.
A havas mezőkön őzikéket látok feküdni. Meglep, nem így szoktam őket látni.
–
Lehet, hogy nekik sem indult egyszerűen a reggel?
Hamarosan egy álom hozott különös képeket –
és egy újabb gondolatot az útról, amelyen haladok.
