Nyuszifül
Eltűnt a tegnapelőtti hó, csak pár helyen maradt meg vékony foltokban.
Kedd este lementem sétálni. A friss hó ropogott a talpam alatt. Figyelnem kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak, és ez nagyon a jelenben tartott. Csak kutyasétáltatókkal találkoztam. Egy fiatal fiú a kutyája elé dobálta a hógolyókat. A kutya rezignáltan haladt tovább.
Az esti hosszú séták segítik kigyalogolni belőlem mindazt, amire aznap már nincs szükségem, ezáltal töltenek, lazítanak.
Ma a munkahelyemre utaztam és a Szabadság hídon áthaladva a nap – sok-sok ködös, szürke időszak után – előbukkant és ráengedte sugarait a Dunára.
A villamoson találkoztam egy ázsiai családdal, ahol az anya és a lánya sapka és sál gyanánt nyuszifüles és -szemes fejfedőt húztak. Mulatságosan néztek ki. A motivációt nem igazán értettem, még nincs itt a farsang ideje.
Beérve az egyetemre meglepetés ért. Ismét bebizonyosodott, hogy az élet mint rendező munkálkodik.
Volt egy mély barátságom. Szinte együtt kezdtünk friss diplomásként dolgozni az egyetemen, ami akkor még főiskola volt. Külön tanszéken. Ez a barátság átívelt évtizeden. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy erős fára, amely erősen kapaszkodik a földbe és túlél mindent. Nem élt mindent túl. Öt éve jött egy tornádó és elsodorta a fát, megszűnt a barátság. Igazából nem is volt egyértelmű, hogy miért. A veszteség dupla veszteség volt, mert a kisfiához közel kerültem, sokat vigyáztam rá és így tőle is elszakítódtam. Nehezen jutottam ezen túl. A mai napig szoktam erről álmodni.
Minden évben írok a kisfiú születésnapjára és névnapjára és üzenem, hogy még mindig szeretem. Remélni tudom csak, hogy ezt átadja neki az édesapja.
Az elmúlt években külön épületben dolgoztunk, nem találkoztunk.
Ma viszont felfedeztem, hogy az az egység, ahol dolgozik, arra a folyosóra került, ahol én is dolgozom. Majdnem egymással szemben van a két ajtó. Így fogunk találkozni.
Nincs bennem szándék semmire. Tettem jó pár lépést az elmúlt fél évtizedben, hogy helyrehozzuk a barátságunkat. Nem volt rá fogadókészség. Elfogadtam, nem volt más esélyem.
–
Hiszek abban, hogy ami és aki hozzám tartozik, azt nem söpörheti el a vihar.
Nem mindig nagy döntésekkel változik meg az életünk. Néha azzal, hogy elmegyünk oda is, ahová legszívesebben nem mennénk – és közben lassan tényleg újrahuzalozódik bennünk valami.
