Hazaértem
Tegnap reggeli után elbúcsúztattak.
Nem mindenkit szoktak. Inkább azokat, akik hosszabb ideig voltak meghatározó részei a közösségnek.
Egy képeslapot kaptam. Huszonegy aláírással. És egy szöveggel, ami nagyon mélyen megérintett.
„Tudjuk, milyen bátor és kitartó vagy, mennyire fontos számodra a minőség,
– de szeretnénk emlékeztetni, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenned.
Az igazi értéked nem ebben van,
hanem abban a szerethető emberben, aki mögötte áll.”
Ajándékokat is kaptam. Apró, személyes tárgyakat. Olyanokat, amelyek mögött figyelem volt.
Mindenkit megöleltem. Azt mondtam nekik: legyenek jók – vagy nem is, legyenek rosszak.
Délután a Testvérem hazahozott. Öt hónapnyi élet csomagokban. Bőröndökben, táskákban.
Itthon hirtelen nem találtam a helyem. Pakolni kezdtem, aztán megálltam. Elfáradtam. És szomorú lettem.
Az eljövetel, a lezárás, a búcsúzás mind tovább dolgoztak bennem.
Egy intenzív időszak után most nem az építkezés jött elsőként, hanem a megérkezés fáradtsága.
Tegnap ennyi fért bele. Elengedtem a napot.
–
És ez is rendben van.
Van, amikor a kipakolás nemcsak a bőröndökről szól. Hanem arról is, hogy valaki lassan visszaköltözik önmagába, és közben már tudja: mostantól jobban kell vigyáznia magára.
