Puff
Lehet, hogy tegnap este kicsit megroggyanva nem kellett volna elmennem a rendellenesen működő családokban felnövőkkel foglalkozó gyűlésre. De hát ez volt az utolsó alkalmam az utolsó héten.
Hazafelé nagyon fáztam. Reggelre komoly keringőre hívott valamilyen kósza vírus. Bele is szédültem. Andris hozott nekem 6.54-kor friss kiflit, az illata isteni volt. De ez most nem volt elég a gyógyuláshoz. Egyértelmű volt, hogy jobb, ha ágyban maradok.
A szobatársaim meg is erősítették, hogy nem festek túl jól.
Érdekes, hogy amikor bekerültem ide, akkor is az első héten betegedtem meg, de másfél nap alatt túl is lettem rajta. Most meg az utolsó hetemen ugyanez a helyzet. Remélem, hozom a nyárvégi statisztikámat.
Talán a kórházba megérkezni sem volt könnyű, és elmenni sem az. A szobatársaim még nem láttak nappal ágyban fekve. Tudják, hogy ez komoly ügyet sejtet.
Az egyikük finoman betakart, a másikuk is figyelt rám. Meg előttem ette meg a Rákóczi túrósát, mert szeretem nézni, ahogy eszik. Ó, apró örömök.
Azt is szeretem hallani, ahogy kortyolja a vizet, vagy ropogtatja a kekszet. De csak ha ő csinálja. Kialakult köztünk egy sajátos intimitás. Azt is szeretem, amikor a kávéját kevergeti a műanyag poharában. Fruzsi-hangok, amelyek hiányozni fognak. Ahogyan ő is. Míg aludtam, ő is aludt. Alvópajtik is lettünk.
A fél osztály beteg. Ha elindul a lavina, nem áll meg.
Ma sokat néztem az ablakon át a szemben álló platánfát. Vannak még rajta jócskán száraz falevelek. Vajon addig maradnak, amíg az új rügyek megérkeznek? Aztán az új hajtások letolják a régieket? Ez védelem a fának? Vagy sajátos váltás a régi és az új között?
Este fél hétre összeszedtem magam – némi gyógyszeres rásegítéssel –, hogy a karaoke-n ne hagyjam cserben a szervezőtársamat. No meg újra el akartam énekelni a Fényév távolságot. Meg a Százszor ölelj még-et.
–
Mert ölelni jó. Az ölelés gyógyít.
A megérkezés nem mindig emelkedett pillanat. Néha bőröndökből, fáradtságból, szomorúságból és abból áll, hogy végre semmit sem kell teljesíteni.
