Pásztorkutya
Reggel a szobatársaim közölték velem, hogy éjszaka is bent maradok a szobamentor szerepben.
Mert éjszaka, ha valaki kimegy a mosdóba, akkor én is felébredek, és „szolidaritásból” utána megyek. Aztán visszafekszem és alszom.
Este én vagyok az utolsó a zuhanyozási sorrendben, és akkor tudok elaludni, ha már mindenki ágyban van. Ha nem is alszik még, hanem telefonozik, akkor is a helyén van és lámpát olthatunk.
Az egyik szobatársam szerint terelőkutya, border collie vagyok, aki figyel a nyájra és tereli őket.
Tényleg.
Hétfőn a kreatív csoporton szóba került, hogy ismét írok. A férfi terapeuta rákérdezett, hogy mit: interjúkötetet, regényt? (Tehát tisztában volt az eddigi alkotásaimmal. Ez jólesett.)
Mondtam, hogy nem árulom el. Azt sem, hogy szerepel-e benne.
Ő egyébként most lép krisztusi korba. Vagány a külseje. Amikor a kórházba kerültem, mezítláb, papucsban rohangált az osztályon. Később a kórház kertjében a többiekkel dohányzott, én meg odamentem hozzá bemutatkozni – mert azt hittem betegtárs. Nem volt az.
Először meg kellett szoknom a stílusát, hogy nagyon laza. Csoportokon felteszi a lábát a közeli dobozra vagy asztalra.
Ha valaki nem figyel, vagy netán elalszik a csoport-foglalkozásokon, odadob az illetőhöz – ébresztőnek – egy kocka alakú radírt. Fő a rend, minden szó számít.
Ugyanakkor mélyérzésű, figyelmes.
Tudja, hogy a Szilvia megszólítást szeretem.
Tőlem többször is kérdezett olyat, ami a valóm mélyét érinti:
Milyen is vagyok maszkok nélkül?
El tudom-e engedni a kontrollt?
Tudok-e bízni?
Nagyon jól olvas az arcokról.
Ami vele kapcsolatban talány: mivel elég sokat látom a cipője talpát, megfigyeltem. Mindig tiszta.
Múltkor odamentem hozzá és megkérdeztem, mit csinál a lábbelijeivel.
Mint kiderült: semmit.
Mosolyogtam, és megjegyeztem magamban:
–
Ne ítélj elsőre.
A látszat néha csal.
A kórházban nemcsak beszélgetések és csoportok vannak.
Néha az együtt énekelt dalok is gyógyítóbbak, mint hinnénk.
