Énekelünk
Kedd este fáradtan mentem karaoke-ra. Azt hittem, csak kibírom. Aztán kiderült, hogy szükségem volt rá.
Előtte az edzőteremben a futó-/sétagépen megtettem négy kilométert, majd a terem és a kórház között oda-vissza még másfelet. Kigyalogoltam magamból sok mindent.
A karaoke-est egyik szervezőjeként az a minimum, hogy jelen vagyok.
De ennyivel nem elégszem meg.
Kevesebben gyűltünk össze, mint karácsony előtt, de a lelkesedés mértéke nem csökkent. A választott dalok szövegét kivetítettük, és úgy énekeltünk – főleg magyar dalokat. Meglepő, hogy több generáció is ugyanazokat a dalokat szereti.
Az éneklés számomra felszabadító.
A jelenben tart, mert a zenére és a dalszövegre figyelek. Ilyenkor nem tudnak alattomosan bekúszni a gondolatok.
Jólesik kiereszteni a hangom.
Jólesik egy kicsit dülöngélni, csápolni, bolondozni.
Az egyik nővér, aki a szemben lévő kezelőben gyógyszerelt, benézett hozzánk, és egy dal erejéig csatlakozott is. Ez még inkább emelte a közösségi élményt.
Amikor együtt énekeltünk, mindenki kérhetett egy dalt.
Olyankor az adott betegtársért énekeltünk.
És valahogy a gyógyulás útja is ilyen.
–
Mindenki egyért, egy mindenkiért.
A közösség nemcsak az éneklésben jelenik meg.
Néha történetekben is – amikor valaki őszintén elmeséli, honnan jött és hová jutott.
