Áramlás
Eleve szerettem a csütörtököt, de most még jobban. Ma reggel kaptam azt a hírt, hogy a júliusban érkezett új főnököm, aki személye elleni támadásnak vette, hogy kórházba kerültem, elhagyja az egyetemet. Elvette a betegszabadságom alatt az egyetemi laptopomat és telefonomat, felvett a helyemre valakit, és egy kollégámmal meg is osztotta a szándékát.
Szomorú voltam emiatt, de nem kapálóztam. Úgy döntöttem, megvárom, mit hoz az élet. És ha azt hozza, hogy több mint két évtized után mennem kell az egyetemről, akkor megyek, mert máshol van dolgom.
A mai fejlemény alapján azonban nem fenyegeti veszély az állásomat. Hurrá. Várnak vissza a klienseim, és februárra vissza is érkezem hozzájuk.
Lezajlott a karácsonyi műsor. A fejükön fekete harisnyát és pirosan villódzó szarvat viselő krampuszok voltak szerintem a legnépszerűbbek. Az én tizenkét perces történetem is szíves fogadtatásra talált, szívből beszéltem. Megvolt a mappa és a papírok is, nem teljesültek a korábbi, álombeli félelmeim.
A nagyvizit után pakolok, 14 órakor egyéni terápiám lesz, aztán edzés, majd vacsora. Ez a nap is sűrű.
A margójára csak ennyit írok:
–
Ha el tudjuk engedni, amit nem tudunk irányítani, és át tudjuk adni magunkat az élet áramlásának, megágyazunk a csodáknak.
Nem mindig az történik velünk, amit szeretnénk.
De néha pontosan az történik, amire szükségünk van.
A következő írásban már kifelé figyelek:
az útra, az emberekre,
és azokra az apró gesztusokra,
amelyek észrevétlenül tartanak meg.
