Várakozás
Ismét vonaton, ezúttal a szüleimhez, Szombathely felé.
A közelgő karácsony sok formában előbb is beteheti a lábát az életünkbe.
Ma egy kisbőrönddel, a ridikülömmel és egy kézi táskával indultam a nagy útnak. A metrólejáratnál ellenőr várt. Nagyot sóhajtottam, lefékeztem a bőröndömet, és a ridikülöm feltárása előtt csak ennyit mondtam:
„Persze, hogy a táska alján van.”
A férfi biccentett, és mutatta, hogy menjek csak tovább.
A pályaudvaron elmegyek mosdóba – naná, hogy ott is lépcsők vannak.
Minek ennyi lépcső?!
A pénztáros néni/bácsi – nem tudtam eldönteni, melyik – felajánlja, hogy a bőröndöt és a kézi táskát megőrzi, ne hurcolásszam fel-le. Rendben.
Amikor elköszönök tőle és megköszönöm a segítségét, áldott ünnepeket kíván.
Az újságárusnál a hölgy azt mondja, ne siessek az újság elrakásával, toljam csak a pénztárcámat a táska mélyére, ő is úgy szokta, és csak aztán induljak tovább.
Vigyázzak az értékeimre.
Ha tudná, hogy ezt már – végre – több szinten is teszem.
Ő is mosolyog, és boldog karácsonyt kíván.
A vonaton sikerült a menetiránnyal megegyező helyet foglalnom.
Hurrá, apró örömök!
Kinyújtózom, ellazulok, nézem a tovasuhanó tájat.
Várakozás van bennem.
Mennyi sok jó jöhet még?
–
És még két nap van karácsonyig.
Ezek a napok nem nagy történésekről szólnak.
Hanem azokról az apró figyelmességekről,
amelyek észrevétlenül megtartanak.
Amikor nem irányítunk, csak jelen vagyunk.
És egyszer csak azt érezzük:
mintha az élet is dolgozna értünk.
