Elengedés
Négy hónap kórház után nagy kihívás nekem idegen tájakra, idegen környezetbe utazni – de fő a fejlődés.
Vonatút. Velem szemben fiatal srác, olvas.
Tőlem balra apa, anya, és egy másfél éves forma kislány. Kisautókat (hármat) pakol a vonatablak párkányára, ami persze ferde. Haj, csúnya gravitáció, az autók sorra a földön landolnak, a szülők kapkodják fel őket. Az első öt percben ez nem zavaró, de negyedóra múltán már igen.
A folyamatos, egyre irritálóbb koppanások nem csak engem zavarnak már. Az egyik csattanás alkalmával a szemközti fiatal rám néz, elmosolyodik, majd nagyot sóhajtva ennyit mond: „Messze van még Esztergom.” Mosolygok, bólintok. Mindketten oldalra pislogunk, hátha történik valami csoda, de nem, nem, a matchboxok kitartóan és hangosan koppannak a földön. Egy, kettő, három. A srác egyre idegesebb. Majd megszólal: „Ha még egyszer leesik, kiugrom az ablakon.” Mosolygok, annyit válaszolok, hogy megértem. Addigra persze meggyőződöm arról, hogy nagy veszély nincs, mert az ablakok nem lehúzhatóak.
Épp elfogadom a helyzetet, hogy márpedig ez lesz a maradék húsz percben, nem lehet mit tenni, amikor a kislány a cumisüvegjét kéri, majd miután elfogyasztotta a tartalmát, felmászik a telefonjába merülő apa melletti ülésre, majd lemászik onnan. Majd megismétli.
A hátralévő idő így telik, mi meg megkönnyebbülve mosolygunk a fiatalemberrel, aztán a tanulmányairól beszélgetünk. Ez az eset is megerősít bennem valamit:
–
A türelem és az elengedés meghozza a jutalmát.
Az elengedés néha nem pont,
hanem vessző.
A következő írás ott folytatódik,
ahol már lehet egy kicsit továbbmenni.
