Újabb kihívás
No, nem a 4-es villamoson való utazásra gondolok – az inkább meglepetéseket tartogatott.
Az ajtó mellett állok. Velem szemben egy idősebb hölgy (ő lehet a nagymama) beszélget egy szemüveges, tíz év körüli vékony fiúval (unoka), és a mellette álló magas nővel (a fiú édesanyja), akinek az orra tisztára az anyjáé.
A Blaha Lujza térhez közeledünk az Oktogon felől. Mindhárman az utcán hömpölygő tömeget figyelik, és tanakodnak, vajon miért állnak ezek az emberek ilyen elszántan sorba. Mit árulhatnak? Teljesen tanácstalanok.
Mosolygok magamban.
Aztán odalépek a nagymamához, megszólítom. Elnézést kérek, hogy csatlakozom a beszélgetésükhöz, és elmondom, hogy ezek az emberek a New York Kávéházba szeretnének bemenni.
A nagymama meglepődik, visszakérdez: miért, mi van ott?
Mondom, hogy a világ egyik legszebb kávéháza.
– Turista-látványosság – jegyzi meg a lánya.
A nagymama arca felderül, megköszöni, hogy elmondtam. Biccentek, sok jót kívánok nekik, haladok tovább.
Moziba megyek. Két éve legalább nem voltam, amióta a hólyagom fogva tartott. De már nem tart. Így megyek.
Kicsit izgulok, ezért direkt úgy veszek jegyet, hogy ha ki kell mennem, könnyen megtehessem.
Másfél óra múlva megyek ki.
Korábban fél óra volt két mosdóhasználat között. Ez most a háromszorosa.
Ha tudom, hogy a film harminc perc múlva véget ér, simán kibírtam volna.
Utána büszke vagyok magamra, és meghívom magam vacsorára.
–
Elvégre, ha a barátaimmal kedves vagyok, miért ne lehetnék magammal is?
Van, amikor egy apró döntés elég,
hogy visszatérjünk az életbe.
Nem véglegesen,
nem tökéletesen,
csak éppen annyira, amennyire ma lehet.
Ezek az írások nem sietnek.
Ha most itt vagy, elég annyi, hogy olvasol.
