Hópihe
Épp a Barbra Streisand-portré végső simításait végeztem, amikor kinéztem az ablakon. Ha rajzolok, mindig elhúzom a függönyt.
Nagy pelyhekben esett a hó.
Megbabonázva néztem, ahogyan a több centis hópelyhek egymás után szállnak alá az égből, mintha Holle Anyó alaposan megrázta volna a dunyháját.
Lassan finom hóréteg fedte be a házakat, kerteket, autókat.
Arra gondoltam, milyen szép szimbolika ez:
az év első napján a hó elfedi az előző évet,
és tiszta lapot ad indulásként az újnak.
Figyeltem tovább.
A hópelyhek egyre kisebbek lettek, végül daraszerűen hullottak. Aztán megállt a hóesés.
Kicsivel később kisütött a nap.
A hó olvadni kezdett. Előbukkant a járdák feketesége, a háztetők vörös cserepe. Mintha a múlt feje bukkant volna fel a jelenben.
Talán teljesen új lappal kezdeni illúzió.
Talán nincs is rá szükség.
Miért kellene választani fehér és fekete között?
Miért ne férhetne meg egymás mellett az óév minden hozománya és az új év tisztasága?
–
Végül is minden új kezdet azon múlik,
mennyire megdolgozott, rendbe rakott hozott anyagra építjük.
Az új év első napján még a csendes megérkezésről írtam.
A hó betakarta a múltat, majd lassan megmutatta, mi marad alatta.
A következő napon már nem az ablak mögül figyeltem az életet,
hanem mozgásba lendültem benne.
