Állj meg!
A tegnap esti sétám alatt egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemközti oldalon egy kétéves forma kisgyerek eszeveszett tempóban hajtja a kismotorját, és vészesen közeledik az úttest felé.
Apa rohan utána és kiabál: „Állj meg! Állj meg!”
Bár nem jön autó, megállok.
Készenlétbe helyezem magam. A pulzusom az egekben.
A gyerek fél méterre a járdaszéltől megáll. Apa utoléri.
Felém tekint.
Én még mindig mozdulatlanul állok a másik oldalon.
„Köszi!” – int.
Érzékelte a csendes bevonódásomat.
Bólintok és továbbmegyek.
Remélem, a napi váratlan izgalom kategória ezzel kipipálva.
Vonatút visszafelé. Három óra.
A kórház szerint Budapest nincs messze. Tami barátnőm is ezt mondogatja.
Együtt utazunk vissza a közös valóságunkba.
Beszélgetünk.
Aztán érzem, hogy telítődöm.
Tami felteszi a fülest. Visszahúzódik.
Ha ő nem szól, én jeleztem volna a határaimat?
Olvasni kezdek. Pszichológiai könyvet.
Aztán egyszer csak magamnak mondom:
„Állj meg!”
Nem kell az utazásba is teljesítést tennem.
Nem kell minden percet produktívvá tenni.
Mi lenne, ha csak ülnék? Csak néznék ki a fejemből?
Elrakom a könyvet. És bambulok.
–
Végül is szerethetem magam úgy is,
ha épp nem csinálok semmit.
Az önmagamnak mondott „állj meg” után valami oldódni kezdett.
A kórházi napok nemcsak belső csendet, hanem váratlan tükröket is hoztak.
Volt, hogy mások szavaiban hallottam meg önmagam.
