Macska-babakocsi
Korán ébredek. Legalább két óra alvástól fosztom meg magam.
Sebaj. A reggeli után, indulás előtt még hasznosítom magam: takarítok, pakolok.
Elindulok a szokásos szombati csoportra – a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek gyűlésére.
A 17-es villamoson utazom. Nem elsőre veszem észre, hogy egy világos szempár figyel. Velem szemben. Fekete.
Elsőre babakocsinak nézem az alkalmatosságot – ilyet még nem is láttam. De nem az.
Egy fekete cica van benne. Felöltöztetve. Kezes-lábas helyett négylábasba. Betakarva.
Pont, mint egy kisbaba.
Igyekszem feldolgozni a látottakat. Nem megy könnyen.
Nem tudom, mi visz rá valakit arra, hogy egy macskát babakocsiban tologasson.
A mellettem álló srác fülessel a fülén hangosan beszél. Nem tudom értelmezni a telefonálásnak ezt a módját.
Nem akarom tudni, hogy az MLM-rendszerben ő platina vagy gyémánt, ahogyan azt sem, hogy hamarosan legénybúcsúra megy, amihez semmi kedve.
Tele a villamos. Nem tudok hova menekülni. Idegesít a hangos, arrogáns beszéde.
Végül előttem száll le, egy megállóval korábban.
Későn hallották meg fent az imáimat.
A nagy szélben odaérek a gyűlésre. Ez most nyitott alkalom, bárki csatlakozhat.
Pár ismeretlen hölgy ül a kanapén – lefogadom, hogy pszichológusok.
Szerencsére nem zavartatjuk magunkat. Vannak megosztások.
Nekem is.
Elmondom, hogy a felépülésem útján ott járok, hogy szeretnék kilépni abból, hogy mindig én legyek a segítő.
Már nem akarom folyton másokon tartani a fókuszt.
Szeretnék olyan munkát végezni, amelyben az én örömömnek is helye van.
Lehet ez a saját szívbéli projektem.
Vagy valami egészen más.
Mert eljutottam végre oda, hogy
–
önmagam és az örömöm választom.
Amikor elkezdjük magunkat választani, lassan több hely marad arra is, ami élettel tölt meg bennünket.
És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy újra kíváncsiak vagyunk arra, mi vár ránk.
