Káros zajok
Szombaton egy kortárs zenei koncerten voltam. Nem én választottam, meghívást kaptam. Az új életem nyitottsága jegyében igent mondtam rá. Nos… A színpadon egyszerre szólalt meg elektronikus zene, szaxofon és orgona. Nekem ez olyan egyveleg volt, mint egyszerre enni bolognai spagettit, francia salátát és almáspitét. Brrr…
A disszonáns zene nemcsak belőlem váltott ki feszengést. Voltak, akik kimentek. Én a sor közepén ültem, és egyébként sem illett volna elhagyni a helyszínt. Eleve csak félig volt csak tele a terem. Mindenféle generáció képviseltette magát, és minden korcsoportban akadtak, akik izegtek-mozogtak. Hogy valahogy ellensúlyozzam a helyzetet, hol a hallgatóság testbeszédét figyeltem, hol az orgonasípokat számoltam. Hosszú egy és negyedóra volt. Nem tapsoltuk vissza őket. Annál boldogabb voltam utána.
Voltam anyajegy-szűrésen is. Előttem egy középkorú apuka ment be a tizenhat év körüli lányával. Hallani lehetett, ahogyan – a lánya helyett – ecseteli a problémát, kifejti a lánya étkezési szokásait (csoki, chips is), mennyit sportol stb. Nem értettem, miért nem engedi a lányának elmondani, aki láthatóan maga is képes lett volna rá. Arra gondoltam, vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy valaki rendszeresen megszólal helyettünk.
És ez még nem volt elég. Az apa kétszer is kijött a vizsgálatról telefonálni. Először a szűkös váróban magyarul, később angolul beszélt – ahogyan a beszélgetésekből kivettem – az üzlettársaival. Megtudhattuk, hogy mindkét nyelvet jól beszéli. Úgy tűnt, nem foglalkozik azzal, hogy a viselkedése zavarhat másokat.
Ma az edzőteremben, két nyomás között egy férfi Micimackót olvasott – nyomtatott könyvből. Elgondolkodtam a motivációján. Csak két súlyemelés között van ideje olvasni? Vagy demonstrálni akarja, hogy ő különleges?
–
Hazafelé azon gondolkoztam, hogy mi a normalitás, és hogy én vajon beletartozom-e.
Ha egyszer elkezdjük figyelni, mi számít normálisnak, könnyen eljutunk egy másik kérdéshez is.
Ahhoz, hogy mi alapján mondjuk meg egyáltalán, kik vagyunk.
