Galambok
A mai napot a Picasso Múzeumban kezdtük. Mire a rengeteg termen átjutottunk, szinte végigkövethettem Picasso művészi életútját. Megtudtam, hogy az édesapja is rajzolt, sőt rajzot tanított – volt kitől örökölnie a tehetségét –, és mindketten szerettek galambokat ábrázolni. Persze Picasso érett korszakának galambjai már alig hasonlítottak valódi galambokra. Mégis ezek lettek a kedvenceim.
A múzeum után a barcelonai katedrális következett. Imádom a gótikát. Nemcsak a csodaszép belső tér ejtett foglyul. A tériszonyomat leküzdve a tetőre is felmerészkedtem – persze nem a tekergős csigalépcsőkön, ahol mindig beszorítva érzem magam, hanem némi csalással: lifttel. Odafentről a kilátás, a város egy másik szemszögből – mindenért kárpótolt.
A katedrális kerengőjénél több meglepetés is ért. A belső kertben például ludak sétálgattak. Sőt, mosdó is volt. Természetesen – ahogy más turistalátványosságoknál – itt is sorba kellett állni. Mögém egy spanyol ajkú, szimpatikus idősebb hölgy került. Egy idő után elkezdett maga elé beszélni. Azt feltételeztem, hogy ilyeneket mondogat: „Miért nem halad ez a sor?” „Nem kellene az akadálymentesbe bemenni?” „Mi tart ilyen sokáig?” Bólogattam és mosolyogtam.
A néni csak beszélt tovább. Egyszer aztán elmondtam neki angolul – gesztusokkal kísérve –, hogy nem értem, mit mond, csak próbálom kitalálni. Ez csak olaj volt a tűzre: a kedves hölgy magasabb fokozatra kapcsolt, és csak beszélt, beszélt. Még a kezemet is megfogta.
Mosolyogtam, nem akartam megbántani azzal, hogy elfordulok tőle. Aztán egy másik hölggyel együtt elviharzott az üres férfi mosdó felé. A mögöttem álló lány angolul megkérdezte: „Ugye nem beszélsz spanyolul?” Azt válaszoltam, hogy egy szót sem. Nevettünk.
A közeli piacon ételek, zöldségek, gyümölcsök, húsok és halak szín- és illatkavalkádja fogadott bennünket. És hatalmas tömeg – így hamar menekülőre fogtuk.
A vizuális ingereknek ezzel még nem volt vége. A Nemzeti Galériában a modern művészettel ismerkedtünk. A sok festmény és rajz után egy-egy szecessziós bútor vagy art deco alkotás kész felüdülés volt.
Annyira beteltem az ingerekkel, hogy a fáradtságtól (is) sokat nevettem. Néha saját magunkon – azon, hogy megszámlálhatatlanul sok lépcsőt tettünk meg. A szállás felé tartva, amikor már közel jártunk az aznapi 16 kilométerhez, galambok totyogtak elénk a járdán. „Talán Picasso is azért festette őket, mert neki is útban voltak” – jegyezte meg Péter barátom. Én pedig arra gondoltam, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy Picasso a saját útját járja.
És mennyire jelen van most az életemben, hogy a bevált, biztos út helyett a járatlant választom.
–
Mert a belső hangomat követem.
Néha el kell távolodnunk egy kicsit attól, amit jól ismerünk, hogy észrevegyük, mi változott meg bennünk.
És van, amit csak akkor értünk meg igazán, amikor hazaérünk.
