Már a kapuban
Hurrá, ma a filmklub és egy csoport után 14 órakor indulok haza. Kb. 4,5 óra és otthon leszek. Már a gondolattól is könnyebb lett a reggel.
Amikor kinyitottam az ablakot, madárcsicsergés fogadott. Zene volt a szívemnek. Valami egészen egyszerű, mégis pontos jelzés arra, hogy az élet nem állt meg, csak halkabban szól.
A karácsonyi műsoron végül énekelek is majd a többiekkel. Annyiszor hallottam a dalt a próbákon, hogy megtanultam, és közben meg is szerettem. Olyannyira, hogy dallamtapadásom lett: este, lefekvéskor is tovább szólt bennem. A karácsony támad. Már a kapuban áll.
A szerdai önismereti játékokon az volt a feladat, hogy legyünk valami egy karácsonyi szobában. Bármi lehetett. Mások fenyőfát, csúcsdíszt, kanapét, sült pulykát, mackót, csengettyűt vagy kandallót választottak.
Az én választásom a levegő volt.
Ajaj. Freud betoppant.
A levegő mindenhol ott van, mindent tartalmaz: illatokat, hőmérsékletet, telítődhet, de nem léphet le. Nem lehet kivonni magát. Szóval igen, a karácsony falhoz állít engem.
–
Sebaj.
Onnan jól lehet látni mindent.
Van, amikor a kapcsolódás nem nagy beszélgetésekben történik,
hanem a mindennapi ritmusban.
A következő írás a test felől közelít.
