Véletlenek
Reggel még nem sejtettem, milyen élmények várnak rám.
Koradélután taxival utaztam. A sofőr mesélni kezdett. Neki az igazi ünnep 27-én indul, amikor vége a karácsonyi felhajtásnak: mindenki megérkezett, ajándékozott, evett-ivott, hazament.
Azt különösen nem értette, miért kell az ünnepek előtt függönyt mosni.
„Mégsem az ÁNTSZ jön karácsonyi látogatóba.”
Nevettem. Aztán a mozaikcsaládok világa került szóba. Figyeltem. Tanultam. Tartalmas út volt.
De ami ezután történt, még engem is meglepett.
Hat nappal korábban a 4-es metrón velem szemben ült egy huszonéves ázsiai fiú és a szőke hajú barátnője. Szerelmesnek tűntek. Egymásba hajoltak, halkan beszéltek. Megmaradt bennem a kép.
Ma – teljesen más okból – bementem a Westendbe. Tömeg. Zaj. Száz métert sem tettem meg, amikor a hömpölygő emberek között egyszer csak ott jöttek velem szemben.
Ugyanaz a pár.
Megálltam. Néztem őket.
Mekkora esélye van ennek egy ekkora városban?
Régebben azonnal jelentést kerestem volna.
Miért látom őket újra?
Mit üzen ez?
Mi dolgom van ezzel?
Most csak hagytam megtörténni.
Lehet véletlen.
Lehet nem az.
Nem tudom.
És nem is kell tudnom.
–
Az élet nagy rendező.
Tudja a dolgát.
Néha az élet meglep egy váratlan találkozással.
Máskor egy egészen finom jelzéssel.
Az új év első napján pedig valami egészen más érkezett.
