Futás!
Abban a kisvárosban, ahol a kórház van, heti kétszer edzőterembe járok, mert van napi négy órás kilépőm.
Nevezzük ezt az edzőtermet Retro Gymnek.
A gépek mintha az előző évtizedekből teleportálódtak volna ide.
Semmi modern csillogás.
De ez nem zavar.
Az ember lánya úgyis csak a futógépet keresi.
A téli szünetben Budapesten elhatároztam, hogy felkeresem az otthonomhoz közeli edzőtermet is.
Hadd legyen az új életemnek egy új eleme.
Kemény nyolc perc séta.
Tágas tér, komoly biztonsági rendszer: az öltözőkulcsért le kellett adnom a személyimet. Sebaj.
Rengeteg futógép az üvegfal mellett, az utcára nézve. Ez tetszik.
Az öltöző akkora, hogy el lehet benne tévedni, de madárcsiripelős zene szól.
Nem tudom, miért kell ilyen zene egy öltözőbe.
Dühroham-megelőzés?
Edzőszerkóban odalépek a futógéphez.
Érintőképernyős, okos, semmi retro.
Elindulok.
Velem szemben az utca. Járókelők.
A legtöbben észre sem veszik, hogy az üveg túloldaláról figyelem őket.
Nem direkt nézem őket.
Valahova néznem kell.
Előre nézek.
Kutyát sétáltatnak.
Csomagpontról dobozokat cipelnek. Bevásárolni indulnak. Bőröndöt húznak.
Egy család érkezik. Anya elől, utána két kislány.
A nagyobbik húzza a családi bőröndöt.
Apa mögötte megy és videózza.
Ezen fennakadok. Mi itt az attrakció?
A kislány ügyesen húzza a bőröndöt.
Miért kell felvenni?
Hess. Elengedem.
Újra sétálok.
Néhányan odapillantanak a futógép felé. A többség nem.
És egyszer csak eszembe jut:
–
Kik vagyunk, amikor senki sem lát bennünket?
A mozgás után jött a másik tanulás.
Nem a gyorsulás.
A megállás.
