Kiszállás
Az éjjel különös és megérintő álmom volt. Ismét egyetemista és kollégista voltam. Talán azért jött elő ez a vonal, mert egyetemistaként sem ingáztam annyit Budapest és Szombathely között, mint most a kórház és az otthonom között. Minden hétvégén oda-vissza. Tudom, a kórházi álláspont szerint ez nem nagy távolság – ez azért böki a csőrömet –, de a valóságban háztól házig mégis négy és fél óra az út.
Álmomban fák alatt tanultam. Három-három fiatal, nyárfaszerű fa állt egy vonalban, páronként egymással szemben. Ami igazán meglepett: a szemben állók a lombjukkal egymás felé hajoltak. Mintha így akarták volna megérinteni egymást. Közben hűst és menedéket is adtak annak, aki alattuk volt.
Álmomban is megbabonázott ez a jelenet. Nem igazán értettem. Most, éber tudatállapotban sem akarom megfejteni. Inkább csak örülök annak, hogy ilyen élményben volt részem.
A tegnapi visszautam is sajátos lett. Budapestre pénteken szürkeségben érkeztem, vasárnap pedig napsütésben indultam vissza a kórház felé. Egy hete is így történt. Tud valamit az időjárás, amit én nem?
A vonaton a tájat néztem. Mások aludtak, mobiloztak vagy filmet néztek. Én inkább a belső mozimat figyeltem vagy a mezőket, fákat, madarakat. Ha lett volna verseny a kocsiban, hogy ki lát több őzikét, fácánt vagy ragadozó madarat, a fákon, valószínűleg én nyertem volna.
A csatlakozás elérése mindig kérdéses. Az igényemet jelezni szoktam a kalauznak. Jobb, ha a MÁV is tudja, hogy el kell érnem a csatlakozást. Mert időben vissza kell érnem a kórházba. Késés esetén sárga lap jár. Nekem már van egy, így nem szeretnék még egyet.
Mert kiszállni a csúcson érdemes.
–
Arról pedig én szeretnék és fogok dönteni.
Másnap reggel azonban a kórház ismét emlékeztetett arra, hogy itt semmi sem állandó.
