Amíg szeretet volt
Volt egy kapcsolódás, amely nem ígért jövőt, de adott pillanatokat. Nem ott találkozott két élet, ahol együtt lehetett volna továbbmenni, hanem ott, ahol egy ideig jó volt megpihenni.
Volt benne figyelem, gyengédség, kézfogás a sötétben, és az az érzés, amikor az ember újra érzi, hogy él.
És voltak pillanatok, amikor nem állt ott mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Volt, amikor nem adta meg azt, amit kimondtam, hogy fontos lenne nekem.
Nem rossz szándékból. Nem kegyetlenségből. Hanem mert nem tudta megadni.
Ekkor értettem meg valamit: a szeretet önmagában nem elég, ha nem tud megérkezni a megélhető tettekbe.
Nem hibáztatok. Nem haragszom. Nem kell megmentenem senkit, és engem sem kell megmenteni.
Én ott voltam, ahogyan tudtam. Szívvel, jelenléttel, figyelemmel. Beletettem mindazt, ami az én oldalamon lehetséges volt.
Ez a kapcsolódás tanított. Megmutatta, milyen érzés, amikor áramlik a szeretet – és azt is, hogy milyen, amikor nem marad elég.
Most elengedem. Nem dühből. Nem hiányból. Hanem azért, mert már tudom, milyen energiát keresek. És azt is, hogy azt nem itt találom meg.
Amit kaptam, köszönöm. Amit nem kaptam meg, az nem hiány,
–
hanem iránytű.
Van, amikor a hó nemcsak eltakar, hanem lezár. Egy nap, amikor a külvilág és a belső világ egyszerre mondja ki: innen valami új kezdődik.
