Újrahuzalozás
Szürkeség, szürkeség. Ki lopta el a napsütést, és mikor adja vissza?
Szombaton elmentem a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeivel foglalkozó ülésre. Nehezen indultam neki. Az egóm minden kifogást legyártott, hogy nehogy valami ismeretlenbe kelljen kilépnie. Mert azt annyira nem komálja. De nem hagytam magam.
Azzal győztem meg magam, hogy ezt már megbeszéltem magammal: megyek. Mindig csak az első alkalom a nehéz. És ha most nem megyek el, akkor jövő szombaton megint az első alkalom jön. Rendben, nem kell megszólalnom, csak menjek el. Az idegrendszerem újrahuzalozása az új által történik.
Rengetegen voltunk. Aztán egy óra múlva, amikor már megtapasztaltam pár megosztást, én is felszólaltam. Ebben is túl akartam lenni az elsőn. Büszke voltam magamra. Most szombaton már ismerős terep lesz, és milyen jó lesz így menni.
Délután edzés. A két ünnep között voltam ebben a teremben. Az egóm ma itt is rakoncátlankodott, hogy még várjak, ne menjek, majd máskor. Lejátszottam a szombati meggyőzés-technikámat. Jutalmat tűztem ki magamnak. Elmentem. Huzalozzuk csak szépen újra az idegrendszert.
Az öltözőben madárcsicsergés. Nem tudom, mi történt azokkal a madarakkal a felvételen, de jobban csipognak, mint ahogyan az én fejemnek jól esne. 06-os számú az öltözőkulcsom. Nem egyszerű megtalálnom. Aztán megvan a szekrény. Nem nyitja a kulcsom. Ja, talán a szám nem stimmel, meg kellene esetleg fordítani? Aha, 90-es. Ez már rendben van.
A futógépet ismerem. Hoppá, mégsem ismerem. Mindenképp tévéadás akar menni nekem a képernyőn. Bezzeg a Retro Gymben nem volt ilyen. Ott csak önmagam láttam a szemközti tükörben. Nem akarok tévét nézni. Egyenesen akarok nézni az utcára. Másik gépet keresek. Nekiindulok. Nem unatkozom. A fejemben lélekjegyzetet írok.
A mellettem lévő férfi nagyon fut. Iszik, majdnem megfullad. Bokszol a levegőbe. Majd a gép oldalsó részére támaszkodik mindkét oldalon, úgy fut. Vagy inkább vonszolja magát? Akkor miért nem áll meg? Megint köhög. Jaj, nehogy itt mellettem legyen baja, már csak ez hiányzik. Szerencsére fél óra után megáll. Túlélte. Meg én is.
Onnantól nyugodtan sétálok és futok tovább. A szemközti póznán kis madárka nézelődik.
–
Remélem, hogy visszacsalogatja a napot.
Van, hogy egy nap nem történik semmi különös. Mégis történik bennünk valami.
Apró megfigyelések, halk felismerések, olyan pillanatok, amelyek elsőre jelentéktelennek tűnnek, mégis közelebb visznek önmagunkhoz.
