Újra itthon
Az éjjel szerencsésen hazaértem. Ma kapcsolódom vissza az itthoni léthez. Feltöltődve.
Az idegrendszeremet kisimította a sok gyaloglás, a rengeteg új impulzus, és az is, hogy nem nálam volt a kontroll. Péter, a jó barátom mindent megszervezett, én csak követtem. Az, hogy végre nem kellett folyton döntéseket hoznom, kikapcsolt.
A Sagrada Familia nemcsak azzal nyűgözött le, hogy immár a világ legmagasabb temploma. Hanem azzal is, hogy Gaudí mert másképp gondolkodni, mint amit a hagyomány addig diktált.
Délután egy téren egy kisfiú galambokat kergetett. Folyton elreppentek előle. De amikor mégis közelebb jutott hozzájuk, az arcán olyan őszinte öröm jelent meg, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Egy másik téren egy turista négy civakodó galambot vett videóra. Úgy tűnik, nemcsak Picassót és az édesapját kötötték le a galambok.
A zene a város része. Ott van a turistalátványosságoknál, és ott van a metrón is. Volt, hogy rapper, volt, hogy breaktáncos lépett fel. A táncos a metró korlátját is bevonta az előadásába. Férfi rúdtáncot még nem láttam korábban, de most igen.
Barcelona meglepett. A tisztaságával, a jókedvével, az átláthatóságával. És azzal, hogy valahogy minden a helyén volt.
Jól éreztem magam ebben a kikötővárosban. Olyan dolgok is sikerültek, amelyek korábban nem. Átléptem a félelmeimen. Rá mertem bízni magam az életre. Jelen tudtam lenni. Nem a múltban voltam, és nem a jövőben. Csak a következő lépésben.
Átvitt értelemben és szó szerint is: négy nap alatt 63 kilométert tettünk meg. Izomlázam van rendesen. De ez most jó érzés. Emlékeztet arra, hogy ott voltam.
Rengeteget nevettem. A fáradtságtól, a helyzetektől, vagy csak úgy. Nem zavart, ha emiatt felém néztek. Jó volt örülni.
És most ebből érzem, hogy
–
élek, és élvezem, hogy élek.
Néha abból érezzük, mennyit változtunk, ahogyan arra nézünk, ami egyszer már része volt az életünknek.
És van, hogy erről egy váratlan találkozás mesél a legtöbbet.
