Otthon
Ez az írás a „Miért írok kórházról?” nyitó szöveg folytatása.
A kórházban az élet egyszerre kiszámítható és tele van meglepetésekkel – amelyeket olykor én is képes vagyok okozni.
Tegnap este érkeztem haza. Jólesik kicsit egyedül lenni, anélkül, hogy valaki épp az aurámban lenne vagy rám nyitna a mosdóban. Különösen jó egyedül aludni. Úgy, hogy az éjszaka nem közös hanginstalláció, hanem csendes pihenés. Ilyenkor újra rájövök, milyen nagy találmány a füldugó.
Itthon akkor eszem, amikor akarok, és sorba sem kell állnom a konyhában, hogy ételhez jussak. Nem kell a sót visszavinnem a helyére, vagy ebédlő-takarításkor kivárni, amíg az egyik betegtárs a többedik repetáját fogyasztja, a közösség 3,5 perces ebédfogyasztási idejét sokszorosára kitolva.
Ilyenkor az örökkévalóság új oldalával mutatkozik be.
A tévés távirányítót is magamhoz ragadhatom, és nem vagyok kénytelen hallgatni, ahogy a dinók vagy énekes tehetségek épp uralomra törnek.
A csend ritka kincs a kórházban.
Annyira esélyes, mint hogy odalépjen hozzám valaki a kórház folyosóján, és mély hangon megkérdezze:
–
„Baby, felkérhetlek egy táncra?”
