Reményteli
Ez a február olyan lendülettel vágtázott át rajtam, mintha már a Tűz Ló évét gyakorolta volna. Holnap már itt a március.
Tegnap este kínai újévi hangversenyen voltam. A kínai asztrológia szerint most a Tűz Ló éve kezdődött: cselekvés, szabadság, gyors változások. Tűz, szenvedély, energia.
A bennem élő tüzes nő elégedetten csettintett. A vizes részem viszont finoman felhúzta a szemöldökét.
Mert ha a tűz túlságosan belelendül, a víz gőzzé válik. És ha gőzzé válik, abból már nehéz visszacsepegni.
Ismerem magam. Szeretek dolgozni. Csinálni. Menni. Haladni. A „nincs megállás” műfajban már szereztem díjat.
A koncerten nem csak a zene volt szép. Hanem az összhang. A karmester apró mozdulatai, a zenészek figyelme, az ismeretlen hangszerek különös hangjai. Olykor nem is tudtam, melyik hangszer szól – csak kerestem a forrást a szememmel. Mint amikor az ember a saját érzéseit próbálja beazonosítani.
Ma délelőtt – a rendellenesen működő családok felnőtt gyerekeinek szóló – gyűlésen voltam. Érzelmeket húztunk cetliken. Sokakhoz negatív minőség jutott: elhanyagolt, csalódott, sértődött. Én a „reményteli”-t húztam. Meglepődtem.
Mert a remény számomra sokáig kockázat volt. Ha remélek, csalódhatok. Ha bízom, elveszíthetem. Ha megnyílok, sérülhetek.
Most mégis azt éreztem, hogy a remény nem rózsaszín köd. Nem önáltatás. Hanem csendes bátorság.
Nem azt jelenti, hogy nem félek. Félek. Néha egészen konkrétan. De már nem a félelem irányít.
Reményteli az indulásom az új életembe. Nem azért, mert minden biztos. Hanem mert tudom: bármi jön, nem omlok össze tőle.
A remény bennem még nem máglya. Inkább parázs. De már nem csak a fejemben él, hanem a mellkasom mögött is melegít.
És ez most elég.
A remény nem harsány. Nem dobja le magát a földre örömtáncban. Csak jelen van.
Halkan.
–
A szívemben is.
A szabadság nem mindig kívül történik meg.
Néha csendben alakul át bennünk – és onnan kezd el hatni a világunkra.
