Szabadság
Reggeli utazás az egyetemre. Kellemesen hűvös a reggel, serkenti a véráramlást az ereimben.
A villamoson velem szemben egy fiatal pár beszélget. A fiú bosszankodik, hogy alig szálltak fel-le az utasok és máris szólt az ajtók záródását jelző csengő, most meg a vezető közli, hogy forgalmi okokból a megállóban várakozunk. A lány nem reagál.
A következő megállóban megérinti a fiú vállát, majd leszáll a Móricz Zsigmond körtéren. Valószínűleg átszáll másik villamosra. A fiú az ablaknak háttal ül, a telefonjába merül. A lány mintha fotót készítene a villamoson ülő fiúról. Gyorsan pislog, valószínűleg várja, hogy a fiú megforduljon. De nem fordul. Közben indulunk, a lány hosszasan néz a jármű után.
Én is villamost váltok és immáron a Duna-parton utazom. A napsütés nemcsak a folyót, hanem a budai oldalt is beragyogja.
Nézem a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A Nárcisz-trilógiában a pálmaágat tartó nő a főszereplő, Jázmin reményét szimbolizálta. Hogy megkapja, eléri azt, amire vágyik.
Elgondolkozom, hogy a remény valójában szabadság-e. Ha remélek valamit, akkor vágyom valamire, ami most nincs meg. Kérdés, hogy ez szabadság-e.
A rendelés során, a fiatal egyetemistákat hallgatva, nehéz történetekkel találkozom. A család és a csalás nem véletlenül egy betűben különbözik.
Hazafelé beugrok egy közeli élelmiszerboltba. Alig vannak. Van egy utolsó darab a kedvenc tejeskávémból. A kedvenc, iszonyat ritkán elérhető rombusz zsemlyémből is akad. És még sorba sem kell állnom.
Talán a szabadság nem az, amikor megkapom, amire vágyom.
–
Hanem amikor nem függök tőle.
A felismerések önmagukban még csendben maradnak.
Aztán egyszer csak elindulunk velük – és a világ válaszol.
