Kerti törpék
Tegnap ismét leutaztam a kórházam kisvárosába, hogy találkozzam a terapeutámmal.
Rumlis egy nap lett.
Kelenföldön eleve húsz perc késéssel indult a vonat. Az idős hölgy, aki később mellettem ült, említette, hogy a Déli pályaudvaron zord időjárási viszonyokra hivatkoztak – ezt mondta be a hangosbemondó. Nyilván rossz gombot nyomtak meg, mert felhő nélküli, tiszta ég és szikrázó tavaszi napsütés kísérte az utunkat. Nekünk Kelenföldön inkább műszaki hibát jelöltek meg a késés okaként.
Nagy nehezen elindultunk. A húsz perc késésből hamar fél óra lett. Izgultam az átszállás miatt, mert ha azt nem érem el, elkések a megbeszélésről.
Az átszállás előtt tudtam meg, hogy vonatpótló buszra kell átszállni, mert a csatlakozó vonat nem vár meg. Jó, akkor megyek azzal.
Legalább többet láttam a tájból.
Az egyik településen annyi kerti törpét láttam az ablakokban és az udvarokon, amennyit eddig összesen életemben. Bíztam benne, hogy jót hoznak nekem.
A kórházba végül a megbeszélés előtt pár perccel érkeztem meg. Kiváló találkozó lett. Új irányokat találtam magamhoz – magamban.
Az állomásra visszafelé korábban kiértem. Felszálltam egy személyvonatra, amely mindenhol megáll. Útközben feltűnt, mennyi település neve kezdődik úgy, hogy Szent. Meg is lepődtem rajta.
Az átszállási állomáson egy órát vártam a Budapest felé tartó InterCityre. Közben megismerkedtem egy nénivel, aki a sellyei Draskovich-kastélyt ment meglátogatni – a virágok miatt.
Kelenföld állomáson egy másik idős hölgynek segítettem leszállni a vonatról. Aztán együtt lifteztünk. Elmesélte, hogy nagyon éhes, alig várja, hogy odaérjen a lányához, mert aznap csak két pogácsát evett.
Nem kérdeztem meg tőle, hogyan tehette ki magát ennek. Én is éhes voltam. Pedig rendesen ettem aznap.
Este fél kilenc körül értem haza. A fejemben még mindig zakatolt a vonat.
Büszke voltam magamra, hogy megtettem ezt az oda-vissza kalandos utat.
Arra gondoltam, milyen jó érzés túllépnem önmagamon.
–
Nem mindig az út egyszerű – de néha épp a kerülők mutatják meg, mennyit változtunk közben.
Amikor nyitottak maradunk, a hétköznapok is elkezdenek válaszolni.
Apró, szinte észrevétlen módokon — de pontosan akkor, amikor szükségünk van rá.
