Maszk nélkül
Épp vacsoráztam, amikor kiderült, hogy üzenetátadás van. Elfelejtették kiírni a falitáblára, így az osztályon sokan nem is tudtunk róla.
Üzenetátadáskor felépült függők beszélnek a történetükről, a felépülésükről, a szermentességükről.
Most az Anonim Alkoholistáktól érkezett két férfi.
Bár nem vagyok érintett a témában, csatlakoztam a csoporthoz. Egyrészt, hogy többen legyünk – még gyorsan toboroztam is pár betegtársat –, másrészt mert mindenkitől lehet tanulni.
A két férfi több éve nem iszik már.
Meghatott, milyen őszintén beszéltek arról az időszakról, amikor a négy fal között vagy éppen a kocsmában alkoholizáltak. Az egyikük majdnem meghalt, a másikuk teljesen elmagányosodott.
Az AA-gyűlések segítették őket talpra állni, és azóta is rendszeresen járnak a közösségbe.
Mindkettőjük tekintete tiszta volt.
Én is megosztottam, hogy már négy hónapja járok gyűlésekre – az alkoholista szülők és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeivel foglalkozó közösségbe.
Ott nincs tanács.
Nincs vigasztalás.
Nincs komment.
Csak figyelem.
És hallgatás.
Ez számomra biztonságot ad.
Néha nehéz elindulni a gyűlésre – esőben, hóban, hidegben fél órát gyalogolni nem mindig könnyű.
De utána mindig könnyebb a lelkem.
Mert elmondhattam, amit nehéz volt kimondani.
Mert meghallgattam, amit másnak jó volt letennie.
Mert szégyen nélkül lehetek az, aki vagyok.
–
Mert letehetem a maszkjaimat és megmutathatom önmagam.
De a kórházi élet nemcsak mély beszélgetésekből áll.
Néha egészen prózai dolgok – például egy nehéz hajnal – mutatják meg, milyen is az együttélés.
