Örömteli tánc
Tegnap este hideg szél fújt. A szombathoz képest legalább tíz fokkal csökkent a hőmérséklet.
A zord idő nem ijesztett meg. Elindultam az esti sétámra. Az utcák szinte üresek voltak, még a kutyasétáltatók is visszahúzódtak.
Ahogy róttam a köreimet, ismerős érzés kísért. Az, amikor egyedül maradtam a porondon, pedig jó lett volna valakivel megosztani az örömöt. Amikor sikert értem el, és nem volt ott senki, akinek a szemébe nézhettem volna. Amikor nagy kihívások előtt álltam – teljesítés, betegség –, és nem volt kire támaszkodnom.
Most már engedem, hogy kapcsolódjak.
A téli olimpia ideje van. Sok sportág közül engem a műkorcsolya érint meg igazán. Főleg a páros jégtánc. Ahogy figyelem a férfi és a nő összehangolt mozdulatait, az egymásra hangoltságukat, valami megmozdul bennem. Amikor az egyik pörög, fordul, és a mozdulat végére ér – ott van a másik keze.
Ahogy nézem őket, vágyat érzek. Szeretnék ilyet. És van bennem egy halk irigység is, hogy ők ezt átélhetik.
Tudom, hogy ez a finom összhang nem véletlen. Sok munka, gyakorlás, egymásba vetett bizalom áll mögötte. Két ember, akik újra és újra egymás felé lépnek.
És miközben erről írok, a mai szürkeségbe megérkezik a napsütés.
Lehet egyedül is fejlődni.
–
De a mozdulat végén jó lenne, ha ott lenne egy kéz.
Amikor minden összekeveredik körülöttünk, nehéz megtalálni a biztos pontot.
De néha épp a zavar mutat rá arra, mi az, ami mégis állandó.
