Tegnap este korán lefeküdtem, mégis sokáig forgolódtam – a hajnali háromórás kelés rémképe nem hagyott nyugodni. Végül az ébresztő a legédesebb álmomból rántott ki.

A reptéri transzfer percre pontosan érkezett. Magabiztosan előre ültem a sofőr mellé, de a hajnali órában a metálzene nehezen talált utat hozzám. Miközben a fiatal sofőr arról mesélt, miért készül külföldre dolgozni, eldöntöttem, megkérem, halkítsa le a zenét. Megértette – bár hozzátette, ez tartja őt ébren. Engem meg ez épít le – gondoltam magamban. Az út hátralévő részében végül az utazási szokásainkról beszélgettünk.

A repülő felszállása még mindig megvisel. Péter, a jóbarátom kezét erősen szorítottam – hősiesen bírta. Szerencsére egy időre kiestem a jelenből, és elnyomott az álom.

Barcelona napsütéssel fogadott. A pálmafák látványa csak tovább növelte a lelkesedésemet.

A metróhálózat viszont hirtelen bizonytalansággal töltött el – hogyan lehet eligazodni ennyi színes vonal között, és megtalálni azt az egyet, amelyik a szállásunkhoz vezet?

Tizenegy megálló, egy átszállás, majd újabb tizennégy – és megérkeztünk. A metrón rácsodálkoztam a város sokszínűségére: a különböző nemzetiségű emberekre és az öltözködésükre is. Volt, aki ujjatlan felsőben és papucsban, mezítláb utazott, míg más még dzsekibe burkolózott.

A szállás elfoglalása után a tenger felé vettük az irányt. A kellemes húsz fokban sokan napoztak, strandröplabdáztak. A napsütésben levettem a dzsekimet, de ahol feltámadt a szél, ott a kapucnit is a fejemre húztam. Talán kicsit fázósabb vagyok, mint az itteniek.

A tenger közelsége feltöltött. Hiányzott már ez az érzés.

Később egy csodás szecessziós épületegyüttest látogattunk meg – egykori kórház, amely részben ma is működik. A kertben narancsfák kínálták érett gyümölcseiket.

Az utcákon sétálva a házak kedves kis erkélyeiben gyönyörködtünk, ahol itt-ott élénkzöld növények kapaszkodtak a korlátokba.

Este a szálláson fáradtan rogytam bele a nappali foteljébe. Aznap 15 kilométert gyalogoltam. Mégis azt éreztem, hogy a szívem tele van erővel.

Mert érdemes kimozdulni ahhoz, hogy

–
önmagunkra is másképp tekinthessünk.

Ha más szemszögből nézünk önmagunkra, néha azt is tisztábban látjuk, merre szeretnénk továbbmenni.
A következő lépés pedig nem mindig arra vezet, amerre korábban indultunk volna.

Korán ébredek. Legalább két óra alvástól fosztom meg magam.
Sebaj. A reggeli után, indulás előtt még hasznosítom magam: takarítok, pakolok.

Elindulok a szokásos szombati csoportra – a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek gyűlésére.

A 17-es villamoson utazom. Nem elsőre veszem észre, hogy egy világos szempár figyel. Velem szemben. Fekete.
Elsőre babakocsinak nézem az alkalmatosságot – ilyet még nem is láttam. De nem az.
Egy fekete cica van benne. Felöltöztetve. Kezes-lábas helyett négylábasba. Betakarva.
Pont, mint egy kisbaba.

Igyekszem feldolgozni a látottakat. Nem megy könnyen.
Nem tudom, mi visz rá valakit arra, hogy egy macskát babakocsiban tologasson.

A mellettem álló srác fülessel a fülén hangosan beszél. Nem tudom értelmezni a telefonálásnak ezt a módját.
Nem akarom tudni, hogy az MLM-rendszerben ő platina vagy gyémánt, ahogyan azt sem, hogy hamarosan legénybúcsúra megy, amihez semmi kedve.

Tele a villamos. Nem tudok hova menekülni. Idegesít a hangos, arrogáns beszéde.
Végül előttem száll le, egy megállóval korábban.
Későn hallották meg fent az imáimat.

A nagy szélben odaérek a gyűlésre. Ez most nyitott alkalom, bárki csatlakozhat.
Pár ismeretlen hölgy ül a kanapén – lefogadom, hogy pszichológusok.
Szerencsére nem zavartatjuk magunkat. Vannak megosztások.

Nekem is.

Elmondom, hogy a felépülésem útján ott járok, hogy szeretnék kilépni abból, hogy mindig én legyek a segítő.

Már nem akarom folyton másokon tartani a fókuszt.

Szeretnék olyan munkát végezni, amelyben az én örömömnek is helye van.

Lehet ez a saját szívbéli projektem.

Vagy valami egészen más.

Mert eljutottam végre oda, hogy
–
önmagam és az örömöm választom.

Amikor elkezdjük magunkat választani, lassan több hely marad arra is, ami élettel tölt meg bennünket.
És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy újra kíváncsiak vagyunk arra, mi vár ránk.

Vonaton ülök Szombathely és Budapest között. Délelőtt kertészkedtem a szüleimnél, jól elfáradtam. Anya mondta is, hogy majd úgy ülök a vonaton, mint egy befőtt. És tényleg.

Nézem a mezőkön a nyuszikat, őzeket. Ébredezik a természet. Valami bennem is.

A kertészkedés földel. Igyekszem nem gondolni semmire, csak arra a darab földre, ami előttem van, és a gazra, amit kihúzok. Néha megállok egy madárhangnál. Ha a szomszéd motoros fűrésszel fát vág, inkább odébb megyek.

Egyszer én is szeretnék egy víz közeli helyet. Egy kertet. Valami egyszerűt, ami az enyém.

Egy ideje nézem az Állatvilág című sorozatot. Tegnap meghalt az egyik főszereplő, egy kemény anya, aki egész életében kézben tartotta a családját. Amikor már nem volt visszaút, azt kérte a fiaitól, hogy segítsenek neki meghalni. Ők nem tudták megtenni. Az unokája végül igen.

Előtte azt mondta: „Nekem akkor is erősnek kellett lennem, amikor ti nem voltatok azok.”

Ez a mondat valahol mélyen bennem maradt.

Éjjel aztán vizsgákon voltam. Készültem, de voltak feladatok, amiket nem tudtam megoldani. Talán most az életemben is vizsgahelyzetben vagyok. Sok az új, az ismeretlen.

De már tudom:

–

nem kell tökéletesen csinálnom.
És szabad hibáznom.

Talán nem kell mindent jól csinálnunk.
Néha elég észrevenni, hogy már mást szeretnénk, mint korábban.

Tegnap ismét leutaztam a kórházam kisvárosába, hogy találkozzam a terapeutámmal.

Rumlis egy nap lett.

Kelenföldön eleve húsz perc késéssel indult a vonat. Az idős hölgy, aki később mellettem ült, említette, hogy a Déli pályaudvaron zord időjárási viszonyokra hivatkoztak – ezt mondta be a hangosbemondó. Nyilván rossz gombot nyomtak meg, mert felhő nélküli, tiszta ég és szikrázó tavaszi napsütés kísérte az utunkat. Nekünk Kelenföldön inkább műszaki hibát jelöltek meg a késés okaként.

Nagy nehezen elindultunk. A húsz perc késésből hamar fél óra lett. Izgultam az átszállás miatt, mert ha azt nem érem el, elkések a megbeszélésről.

Az átszállás előtt tudtam meg, hogy vonatpótló buszra kell átszállni, mert a csatlakozó vonat nem vár meg. Jó, akkor megyek azzal.

Legalább többet láttam a tájból.

Az egyik településen annyi kerti törpét láttam az ablakokban és az udvarokon, amennyit eddig összesen életemben. Bíztam benne, hogy jót hoznak nekem.

A kórházba végül a megbeszélés előtt pár perccel érkeztem meg. Kiváló találkozó lett. Új irányokat találtam magamhoz – magamban.

Az állomásra visszafelé korábban kiértem. Felszálltam egy személyvonatra, amely mindenhol megáll. Útközben feltűnt, mennyi település neve kezdődik úgy, hogy Szent. Meg is lepődtem rajta.

Az átszállási állomáson egy órát vártam a Budapest felé tartó InterCityre. Közben megismerkedtem egy nénivel, aki a sellyei Draskovich-kastélyt ment meglátogatni – a virágok miatt.

Kelenföld állomáson egy másik idős hölgynek segítettem leszállni a vonatról. Aztán együtt lifteztünk. Elmesélte, hogy nagyon éhes, alig várja, hogy odaérjen a lányához, mert aznap csak két pogácsát evett.

Nem kérdeztem meg tőle, hogyan tehette ki magát ennek. Én is éhes voltam. Pedig rendesen ettem aznap.

Este fél kilenc körül értem haza. A fejemben még mindig zakatolt a vonat.

Büszke voltam magamra, hogy megtettem ezt az oda-vissza kalandos utat. 

Arra gondoltam, milyen jó érzés túllépnem önmagamon.

–

Nem mindig az út egyszerű – de néha épp a kerülők mutatják meg, mennyit változtunk közben.

Egy új irány eleinte nem mindig látványos.
Néha csak abból vesszük észre, hogy már egy kicsit másképp nézünk arra, ami körülöttünk történik.

Reggeli utazás az egyetemre. Kellemesen hűvös a reggel, serkenti a véráramlást az ereimben.

A villamoson velem szemben egy fiatal pár beszélget. A fiú bosszankodik, hogy alig szálltak fel-le az utasok és máris szólt az ajtók záródását jelző csengő, most meg a vezető közli, hogy forgalmi okokból a megállóban várakozunk. A lány nem reagál. 

A következő megállóban megérinti a fiú vállát, majd leszáll a Móricz Zsigmond körtéren. Valószínűleg átszáll másik villamosra. A fiú az ablaknak háttal ül, a telefonjába merül. A lány mintha fotót készítene a villamoson ülő fiúról. Gyorsan pislog, valószínűleg várja, hogy a fiú megforduljon. De nem fordul. Közben indulunk, a lány hosszasan néz a jármű után.

Én is villamost váltok és immáron a Duna-parton utazom. A napsütés nemcsak a folyót, hanem a budai oldalt is beragyogja.

Nézem a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A Nárcisz-trilógiában a pálmaágat tartó nő a főszereplő, Jázmin reményét szimbolizálta. Hogy megkapja, eléri azt, amire vágyik.

Elgondolkozom, hogy a remény valójában szabadság-e. Ha remélek valamit, akkor vágyom valamire, ami most nincs meg. Kérdés, hogy ez szabadság-e. 

A rendelés során, a fiatal egyetemistákat hallgatva, nehéz történetekkel találkozom. A család és a csalás nem véletlenül egy betűben különbözik.

Hazafelé beugrok egy közeli élelmiszerboltba. Alig vannak. Van egy utolsó darab a kedvenc tejeskávémból. A kedvenc, iszonyat ritkán elérhető rombusz zsemlyémből is akad. És még sorba sem kell állnom.

Talán a szabadság nem az, amikor megkapom, amire vágyom.

–

Hanem amikor nem függök tőle.

A felismerések önmagukban még csendben maradnak.
Aztán egyszer csak elindulunk velük – és a világ válaszol.

Ez a február olyan lendülettel vágtázott át rajtam, mintha már a Tűz Ló évét gyakorolta volna. Holnap már itt a március.

Tegnap este kínai újévi hangversenyen voltam. A kínai asztrológia szerint most a Tűz Ló éve kezdődött: cselekvés, szabadság, gyors változások. Tűz, szenvedély, energia.

A bennem élő tüzes nő elégedetten csettintett. A vizes részem viszont finoman felhúzta a szemöldökét.

Mert ha a tűz túlságosan belelendül, a víz gőzzé válik. És ha gőzzé válik, abból már nehéz visszacsepegni.

Ismerem magam. Szeretek dolgozni. Csinálni. Menni. Haladni. A „nincs megállás” műfajban már szereztem díjat.

A koncerten nem csak a zene volt szép. Hanem az összhang. A karmester apró mozdulatai, a zenészek figyelme, az ismeretlen hangszerek különös hangjai. Olykor nem is tudtam, melyik hangszer szól – csak kerestem a forrást a szememmel. Mint amikor az ember a saját érzéseit próbálja beazonosítani.

Ma délelőtt – a rendellenesen működő családok felnőtt gyerekeinek szóló – gyűlésen voltam. Érzelmeket húztunk cetliken. Sokakhoz negatív minőség jutott: elhanyagolt, csalódott, sértődött. Én a „reményteli”-t húztam. Meglepődtem.

Mert a remény számomra sokáig kockázat volt. Ha remélek, csalódhatok. Ha bízom, elveszíthetem. Ha megnyílok, sérülhetek.

Most mégis azt éreztem, hogy a remény nem rózsaszín köd. Nem önáltatás. Hanem csendes bátorság.

Nem azt jelenti, hogy nem félek. Félek. Néha egészen konkrétan. De már nem a félelem irányít.

Reményteli az indulásom az új életembe. Nem azért, mert minden biztos. Hanem mert tudom: bármi jön, nem omlok össze tőle.

A remény bennem még nem máglya. Inkább parázs. De már nem csak a fejemben él, hanem a mellkasom mögött is melegít.

És ez most elég. 

A remény nem harsány. Nem dobja le magát a földre örömtáncban. Csak jelen van.
Halkan.

–

A szívemben is.

A szabadság nem mindig kívül történik meg.
Néha csendben alakul át bennünk –  és onnan kezd el hatni a világunkra.

Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.

A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak. 

Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.

Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.

Este 7 órára már forgott velem a világ.

Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.

Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.

Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.

A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.

Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.

Reggel gerlék turbékolására ébredtem.

Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.

Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.

Vannak napok, amikor a világ túl hangos.

És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.

–

Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is. 

A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.

Indulok az egyetemre. Épp, amikor kilépek a házból, Holle anyó megrázza a dunyháját – sebaj, van nálam esernyő.

A villamosra utánam felszáll egy nő, aki telefonál. Olyan gyorsan és hangosan beszél, úgy pörög a nyelve, hogy a rapperek elbújhatnak mögötte. Számlákról, utalásról zeng, olyan komoly alapzajt teremtve, hogy a villamos zúgását is felülmúlja. 

Várom nagyon, hogy leszálljak, de öt megállót ki kell bírnom. Megkönnyebbülök, amikor átszállok a másik villamosra.

Ott gyermekhad fogad. 9-10 évesek lehetnek és arról társalognak, hogy kinek milyen telefonja van. Az az érzésem, mintha egymásra licitálnának. Megnyugtatóbb lenne azt hallanom tőlük, hogy milyen jót fociztak vagy kirándultak, de nem, nem, a telefon a téma.

Meglepően jól tájékozottak, vannak olyan márkák és rövidítések, amelyeket nem ismerek. Ja, más generációk vagyunk, ugyanakkor örülök, hogy más generáció vagyok.

Hamarosan leszállnak.

Remélem, néha az eget is nézik.

Egyetem. Kedden és csütörtökön rendelek személyesen, a többi napon a könyvtáré az adott szoba. Ki is van írva, hogy hétfőn, szerdán és pénteken mikor vannak nyitva. Ezeken a napokon én biztosan nem vagyok ott.

Valami láthatatlan vírus terjedhetett el, mert többen bekopognak, megzavarják a beszélgetésemet a kliensemmel és keresik a könyvtáros kolléganőket. Amikor jelzem, hogy ma csütörtök van, nem hisznek nekem. Többen is. Meg vannak győződve arról, hogy szerda van.

Igyekszem nyugodtan konstatálni a zűrzavart és visszatérni a beszélgetéshez.  Nem lehet engem csak úgy kizökkenteni.

Hazafelé nem jár a villamos. Többlet utazásra vagyok ítélve, mert így két metrós úttal és legalább 20 perces kitérővel jutok csak haza. Megoldom.

Minden reggel meg szoktam köszönni azt a sok jót, amit az aznap tartogat.

Ma mintha napzavar lett volna.

Szerda csütörtöknek hitte magát, a villamos eltűnt, az emberek összekeverték a napokat.

–
Valamikor nem egyértelmű, mi is a jó.
De attól még ott van.

Amikor lelassul bennünk a zaj, másképp kezdjük hallani a világot.
És néha egészen apró dolgok emlékeztetnek arra, hogy már nem ugyanott tartunk.

Tegnap este hideg szél fújt. A szombathoz képest legalább tíz fokkal csökkent a hőmérséklet.
A zord idő nem ijesztett meg. Elindultam az esti sétámra. Az utcák szinte üresek voltak, még a kutyasétáltatók is visszahúzódtak.

Ahogy róttam a köreimet, ismerős érzés kísért. Az, amikor egyedül maradtam a porondon, pedig jó lett volna valakivel megosztani az örömöt. Amikor sikert értem el, és nem volt ott senki, akinek a szemébe nézhettem volna. Amikor nagy kihívások előtt álltam – teljesítés, betegség –, és nem volt kire támaszkodnom.

Most már engedem, hogy kapcsolódjak.

A téli olimpia ideje van. Sok sportág közül engem a műkorcsolya érint meg igazán. Főleg a páros jégtánc. Ahogy figyelem a férfi és a nő összehangolt mozdulatait, az egymásra hangoltságukat, valami megmozdul bennem. Amikor az egyik pörög, fordul, és a mozdulat végére ér – ott van a másik keze.

Ahogy nézem őket, vágyat érzek. Szeretnék ilyet. És van bennem egy halk irigység is, hogy ők ezt átélhetik.

Tudom, hogy ez a finom összhang nem véletlen. Sok munka, gyakorlás, egymásba vetett bizalom áll mögötte. Két ember, akik újra és újra egymás felé lépnek.

És miközben erről írok, a mai szürkeségbe megérkezik a napsütés.

Lehet egyedül is fejlődni.

–
De a mozdulat végén jó lenne, ha ott lenne egy kéz.

Amikor minden összekeveredik körülöttünk, nehéz megtalálni a biztos pontot.
De néha épp a zavar mutat rá arra, mi az, ami mégis állandó.

Ahogyan ma a munkahelyem felé utaztam, a villamosból kikacsintgattam.
Részben a napsütésre, részben az utcára, boltokra.

Megdöbbenve láttam, hogy egy körömszalonban még mindig villog a karácsonyfa.
Egy villamosmegállóban pedig egy csirkés cég Áldott Ünnepeket kívánt. Február közepén. Sajátos időutazás.

Tegnap megszületett a Lélekjegyzetek. Alig egy hónap telt el az ötlettől a megvalósításig.

Feszített tempó volt. Kórház mellett. Munka mellett. Élet mellett.

Nem lazítással kezdtem az új időszakot, hanem építéssel. Egy személyben lettem alkotó, szervező, menedzser. Mint egy mutatványos, aki egyszerre több cintányért pörget a levegőben.

Boldogan tettem. Mert az álomért dolgoztam.

Most, hogy megszületett az oldal, némi ürességet érzek. Talán azért, mert eddig minden munkafázist a kezemben tartottam. A döntéseket. A tempót. Az irányt. Még az informatikussal való együttműködésben is addig feszültem, amíg össze nem hangolódtunk.

Most viszont elérkeztem oda, ahol már nem tudok többet tenni. Posztolok. Hirdetek. Írok tovább.

De hogy hányan találnak rá. Hogy ki marad. Hogy hogyan él tovább – ez már nem az én kontrollom.

Ez ijesztő. Mert a kontroll elengedése nálam nem természetes reflex. Tanulom.

Van bennem nyugalom. És van bennem félelem is. Talán a bizalom még formálódik.

Most átadom az életnek. Az olvasóknak. Az időnek.

Mert a Lélekjegyzetek már nem csak az enyém. Önálló világ. Saját ritmussal.
Saját születéssel.

–

És én most megtanulom útjára engedni.

Van, amit egyedül is meg lehet tanulni.
És van, amihez kell egy másik ember jelenléte — még ha csak vágyként is.