Eltűnt a tegnapelőtti hó, csak pár helyen maradt meg vékony foltokban. 

Kedd este lementem sétálni. A friss hó ropogott a talpam alatt. Figyelnem kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak, és ez nagyon a jelenben tartott. Csak kutyasétáltatókkal találkoztam. Egy fiatal fiú a kutyája elé dobálta a hógolyókat. A kutya rezignáltan haladt tovább.

Az esti hosszú séták segítik kigyalogolni belőlem mindazt, amire aznap már nincs szükségem, ezáltal töltenek, lazítanak.

Ma a munkahelyemre utaztam és a Szabadság hídon áthaladva a nap – sok-sok ködös, szürke időszak után – előbukkant és ráengedte sugarait a Dunára.

A villamoson találkoztam egy ázsiai családdal, ahol az anya és a lánya sapka és sál gyanánt nyuszifüles és -szemes fejfedőt húztak. Mulatságosan néztek ki. A motivációt nem igazán értettem, még nincs itt a farsang ideje.

Beérve az egyetemre meglepetés ért. Ismét bebizonyosodott, hogy az élet mint rendező munkálkodik. 

Volt egy mély barátságom. Szinte együtt kezdtünk friss diplomásként dolgozni az egyetemen, ami akkor még főiskola volt. Külön tanszéken. Ez a barátság átívelt évtizeden. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy erős fára, amely erősen kapaszkodik a földbe és túlél mindent. Nem élt mindent túl. Öt éve jött egy tornádó és elsodorta a fát, megszűnt a barátság. Igazából nem is volt egyértelmű, hogy miért. A veszteség dupla veszteség volt, mert a kisfiához közel kerültem, sokat vigyáztam rá és így tőle is elszakítódtam. Nehezen jutottam ezen túl. A mai napig szoktam erről álmodni.

Minden évben írok a kisfiú születésnapjára és névnapjára és üzenem, hogy még mindig szeretem. Remélni tudom csak, hogy ezt átadja neki az édesapja.

Az elmúlt években külön épületben dolgoztunk, nem találkoztunk. 

Ma viszont felfedeztem, hogy az az egység, ahol dolgozik, arra a folyosóra került, ahol én is dolgozom. Majdnem egymással szemben van a két ajtó. Így fogunk találkozni. 

Nincs bennem szándék semmire. Tettem jó pár lépést az elmúlt fél évtizedben, hogy helyrehozzuk a barátságunkat. Nem volt rá fogadókészség. Elfogadtam, nem volt más esélyem. 

–

Hiszek abban, hogy ami és aki hozzám tartozik, azt nem söpörheti el a vihar.

Nem mindig nagy döntésekkel változik meg az életünk. Néha azzal, hogy elmegyünk oda is, ahová legszívesebben nem mennénk – és közben lassan tényleg újrahuzalozódik bennünk valami.

The post Február 5. – Csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Hull a hó és hózik, Micimackó fázik… Lehet, hogy ő is fázott ma, de én mindenképp.

Örülök ennek a havazásnak, mert szimbolikusan kifejezi számomra a lezárást. Befedi a tájat és a mostani életem előzményeit is.

A munkahetem második napja ez. Tegnap már voltam megbeszélésen, és rengeteg információt kaptam a kollégáimtól a változásokról. Klienseim is voltak, és ma is vannak.

Feldolgozom az újdonságokat, de örülök is nekik, mert az új életemhez jól passzolnak.

Ma elmentem megnézni az egyetemen a régi szobámat, ahol korábban rendeltem. Beköltözött oda a könyvtár egyik szolgáltató részlege is azokon a napokon, amikor nem leszek ott. Ennek is örültem, mert a megváltozott szoba belsője nem emlékeztet semmi régire.

A kórház nagyon távolinak tűnik már. Akkor jut eszembe, ha a még ott maradóktól jön egy-egy üzenet. Mintha ott sem lettem volna, közben meg igenis érzem, hogy ott voltam.

Ma olyan nyugalom ölelt át, mint még soha. Olyan érzés kapcsolódott hozzá, hogy tiszta lapom van, mindent megtettem, rendben vagyok. Elég jó vagyok.

A villamoson kevesen utaztak napközben. Sokan megijedtek a nagy hóeséstől. A nehezebb mozgástól. A csúszásveszélytől.

A Parlamentnél a turisták feje helyett csak az esernyőik látszódtak. Ők aztán elszántak.

Hiszek az elszántságban és a bátorságban.

–
Mert a jutalmak nem a könnyű úton érkeznek.

Egy hó utáni séta, egy különös sapka, egy régi barátság emléke – néha ilyen apró és furcsa részletek között nyílik meg bennünk valami régen eltemetett.

The post Február 3. – Kedd first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Volt egy kapcsolódás, amely nem ígért jövőt, de adott pillanatokat. Nem ott találkozott két élet, ahol együtt lehetett volna továbbmenni, hanem ott, ahol egy ideig jó volt megpihenni.

Volt benne figyelem, gyengédség, kézfogás a sötétben, és az az érzés, amikor az ember újra érzi, hogy él.

És voltak pillanatok, amikor nem állt ott mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Volt, amikor nem adta meg azt, amit kimondtam, hogy fontos lenne nekem.

Nem rossz szándékból. Nem kegyetlenségből. Hanem mert nem tudta megadni.

Ekkor értettem meg valamit: a szeretet önmagában nem elég, ha nem tud megérkezni a megélhető tettekbe.

Nem hibáztatok. Nem haragszom. Nem kell megmentenem senkit, és engem sem kell megmenteni.

Én ott voltam, ahogyan tudtam. Szívvel, jelenléttel, figyelemmel. Beletettem mindazt, ami az én oldalamon lehetséges volt.

Ez a kapcsolódás tanított. Megmutatta, milyen érzés, amikor áramlik a szeretet – és azt is, hogy milyen, amikor nem marad elég.

Most elengedem. Nem dühből. Nem hiányból. Hanem azért, mert már tudom, milyen energiát keresek. És azt is, hogy azt nem itt találom meg.

Amit kaptam, köszönöm. Amit nem kaptam meg, az nem hiány,

–
hanem iránytű.

Van, amikor a hó nemcsak eltakar, hanem lezár. Egy nap, amikor a külvilág és a belső világ egyszerre mondja ki: innen valami új kezdődik.

The post Február 2. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Kipakoltam, mostam, elpakoltam, selejteztem, átrendeztem.
Nem csak fizikailag, lelkileg is.

Visszaérkeztem a lakásomba is. Mert innentől maradok. Az otthonommal való lelki kapcsolatomat is megújítom, bár a lakásfelújítással másfél éve ez már részben megtörtént. Mégis, tervezek még változtatásokat. Olyanokat, amelyek az új életemhez passzolnak.

Kialudtam magam, a kórházas időszak lezárult bennem. Holnap már megyek dolgozni. Két nap volt az átállásra. Ezt az időt magammal töltöttem, mert erre volt szükségem ahhoz, hogy bele tudjak ugrani az újba. Mert ezen a fronton is lesznek új helyzetek, kihívások.

Tegnap este, amikor hosszasan sétáltam, a megtett út az érzéseim rendezését is segítette. Megjelent a hála a szívemben, amiatt, hogy jókor, jó gyógyító helyre kerültem.

Hálás vagyok magamnak, hogy végigcsináltam az öt hónapot. Iszonyat nehéz volt. De tudtam, hogy ez volt a nagy esélyem az újjászületésre, egy végső nagy átrendezésre.

Hálás vagyok a közösségnek, ahol voltam, az osztály személyzetének. Tanultam tőlük is. Olykor egy kedves szó, az elfogadás, a befogadás maga volt a világmindenség.

Hálás vagyok a szeretteimnek, barátaimnak, akik ott álltak mellettem vagy kísérték az utamat. És szomorú vagyok azok miatt, akik elfordították a fejüket, mert kórházba kerültem és nem a csúcsformámat hoztam. De ez nem rólam szól.

Hálás vagyok a klienseimnek, akik megvártak, kitartottak mellettem, akkor is, ha nem először vártak rám. És hálás vagyok azoknak, akik végig hittek bennem, még akkor is, amikor ez nekem nehéz volt.

Innentől jobban vigyázok magamra, és kétszer is megnézem, kit engedek be az életembe. Számos változást tervezek még, de nem rohanok, mert a lelkem nem ezt kívánja.

–
Tudom, hogy mindennek eljön az ideje.

Nem minden kapcsolat azért érkezik, hogy maradjon. Van, amelyik csak addig tart, amíg valami fontosat megtanít: a szeretet néha valódi, mégis kevés az együtt maradáshoz.

The post Február 1. – Vasárnap first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Tegnap reggeli után elbúcsúztattak.
Nem mindenkit szoktak. Inkább azokat, akik hosszabb ideig voltak meghatározó részei a közösségnek.

Egy képeslapot kaptam. Huszonegy aláírással. És egy szöveggel, ami nagyon mélyen megérintett.

„Tudjuk, milyen bátor és kitartó vagy, mennyire fontos számodra a minőség,
– de szeretnénk emlékeztetni, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenned.

Az igazi értéked nem ebben van,
hanem abban a szerethető emberben, aki mögötte áll.”

Ajándékokat is kaptam. Apró, személyes tárgyakat. Olyanokat, amelyek mögött figyelem volt.

Mindenkit megöleltem. Azt mondtam nekik: legyenek jók – vagy nem is, legyenek rosszak.

Délután a Testvérem hazahozott. Öt hónapnyi élet csomagokban. Bőröndökben, táskákban.

Itthon hirtelen nem találtam a helyem. Pakolni kezdtem, aztán megálltam. Elfáradtam. És szomorú lettem.

Az eljövetel, a lezárás, a búcsúzás mind tovább dolgoztak bennem.
Egy intenzív időszak után most nem az építkezés jött elsőként, hanem a megérkezés fáradtsága.

Tegnap ennyi fért bele. Elengedtem a napot.

–
És ez is rendben van.

Van, amikor a kipakolás nemcsak a bőröndökről szól. Hanem arról is, hogy valaki lassan visszaköltözik önmagába, és közben már tudja: mostantól jobban kell vigyáznia magára.

The post Január 31. – Szombat first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Lehet, hogy tegnap este kicsit megroggyanva nem kellett volna elmennem a rendellenesen működő családokban felnövőkkel foglalkozó gyűlésre. De hát ez volt az utolsó alkalmam az utolsó héten.

Hazafelé nagyon fáztam. Reggelre komoly keringőre hívott valamilyen kósza vírus. Bele is szédültem. Andris hozott nekem 6.54-kor friss kiflit, az illata isteni volt. De ez most nem volt elég a gyógyuláshoz. Egyértelmű volt, hogy jobb, ha ágyban maradok.

A szobatársaim meg is erősítették, hogy nem festek túl jól.

Érdekes, hogy amikor bekerültem ide, akkor is az első héten betegedtem meg, de másfél nap alatt túl is lettem rajta. Most meg az utolsó hetemen ugyanez a helyzet. Remélem, hozom a nyárvégi statisztikámat.

Talán a kórházba megérkezni sem volt könnyű, és elmenni sem az. A szobatársaim még nem láttak nappal ágyban fekve. Tudják, hogy ez komoly ügyet sejtet.

Az egyikük finoman betakart, a másikuk is figyelt rám. Meg előttem ette meg a Rákóczi túrósát, mert szeretem nézni, ahogy eszik. Ó, apró örömök.

Azt is szeretem hallani, ahogy kortyolja a vizet, vagy ropogtatja a kekszet. De csak ha ő csinálja. Kialakult köztünk egy sajátos intimitás. Azt is szeretem, amikor a kávéját kevergeti a műanyag poharában. Fruzsi-hangok, amelyek hiányozni fognak. Ahogyan ő is. Míg aludtam, ő is aludt. Alvópajtik is lettünk.

A fél osztály beteg. Ha elindul a lavina, nem áll meg.

Ma sokat néztem az ablakon át a szemben álló platánfát. Vannak még rajta jócskán száraz falevelek. Vajon addig maradnak, amíg az új rügyek megérkeznek? Aztán az új hajtások letolják a régieket? Ez védelem a fának? Vagy sajátos váltás a régi és az új között?

Este fél hétre összeszedtem magam – némi gyógyszeres rásegítéssel –, hogy a karaoke-n ne hagyjam cserben a szervezőtársamat. No meg újra el akartam énekelni a Fényév távolságot. Meg a Százszor ölelj még-et.

–
Mert ölelni jó. Az ölelés gyógyít.

A megérkezés nem mindig emelkedett pillanat. Néha bőröndökből, fáradtságból, szomorúságból és abból áll, hogy végre semmit sem kell teljesíteni.

The post Január 27. – Kedd first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

A vonaton ülök, Budapest felé. Ide-oda rázkódom, közben a havas tájat nézem.

A délelőtti filmes csoporton egy terhelt apa-fiú kapcsolatról láttunk filmet. Mélyen megérintett. Főleg az, ahogyan az apa számtalan módon provokálta már felnőtt férfi fiát, aki végtelen türelemmel kezelte az apja viselkedését.

Míg egy ponton kirobbant, és elmondta a fájdalmait: hogy az apja sohasem kért bocsánatot, nem mondta, hogy szereti, és nem fogadta el olyannak, amilyen. Például azt sem, hogy azonos nemű párja van.

Azonban az apa minden arroganciája és bicskanyitogató stílusa mellett a mélyben ott húzódott valami emberi, és olykor búvópatakként a felszínre is tört. A férfi tudta szeretni az apját. És az apa is szerette – a maga módján – a fiát.

Ahogyan körben ültünk, és végigsiklott a tekintetem a csoporton, megállapítottam, hogy bizony, majdnem én vagyok a rangidős. Ketten érkeztek nálam korábban, valaki egy nappal később, mint én, a többiek pedig csak egy-két hónapja vagy akár egy-két hete vannak itt. Új összetételű a csoport, és már csak kisebb részéhez tudok és akarok kapcsolódni. Egy hetem van hátra.

Ismét az elsuhanó havas tájra pillantok. Az elmúlt öt hónapot is hozzá tudom kapcsolni. A nyár végi beköltözésem egy másik évszaknak felel meg a szívemben.

Akkor a kórház és a környéke, a kert, a közeli erdő és sétány, a város kemény télben állt. Vastag hótakaró borított mindent, és elfedte a természet formáit, színeit, hangulatait, illatait. A fák csupaszon álltak, mintha nem is hinnék el, hogy valaha lombjuk volt. A levegő hideg volt és éles, minden lélegzetvétel fájt. Az idő más ritmusra váltott, amit hozott, az ülepedést igényelt. A napok egymásra rakódtak, ahogyan a külvilágban a hórétegek. Az élet nem tűnt el, csak mélyre húzódott, láthatatlanná vált.

Most, egy héttel a kórház elhagyása előtt, a tél még jelen van, de már nem uralkodik. A hóréteg foltossá vált, egyre több sötét földsziget tarkítja. Napközben csepeg az eresz, a patakok életre kelnek, mintha a környék egyre több része emlékezne arra, milyen mozogni. A fák ágai végén alig észrevehető rügyek fakadnak. Még zártak, de már jelen vannak. A levegő is lágyult, sokkal barátságosabb. Néha egy-egy madár hangja is megtöri a csendet. Még bizonytalanul, ám a tavaszt várva énekelnek. Ez még nem a tavasz. De a tél már nem tudja letagadni, hogy vége lesz.

–
Ahogyan én is, még óvatos lépésekkel, de elindultam az élet felé.

A test néha hamarabb szól, mint a lélek. Leállít, lefektet, betakar, és közben megmutatja, mennyi gyengédség fér el egy betegszoba csendjében.

The post Január 23. – Péntek first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Tegnap egy egeres, rémisztő álmommal indult a nap, és utána sem lett Csipkerózsikás, habos-babos. Reggel kiderült, hogy költöznünk kell. Már egyszer költöztem a kétágyasból az ötágyasba, azt sem éltem meg könnyen. Aztán megszerettem a hatos számú kórtermet. Közel volt a hűtő, az ebédlő, a mosókonyha – ezek az itteni életben fontos tájékozódási pontok.

Hétfőn és tegnap sok új betegtárs érkezett, ezért kitalálták, hogy költözzünk át mindannyian – egy kivétellel – egy távolabbi szobába. A maradék nyolc napomra költözzek? Igen.

Kipakolás a szekrényből, a fürdőszobából, a polcról az ágyra. A nővérek áttolják az ágyamat az új helyére. Kérem, hogy most is a fal mellett lehessen a fekvőhelyem – szorosan. Így volt a másik szobában is. Amikor odakerültem, szükségem volt a fal „védelmére”. A főnővér-helyettes – aki mindig normális velem – közli, hogy ez szabályellenes, mert az ágyat három oldalról meg kell tudni közelíteni. De mivel hamarosan hazamegyek, most kivételt tesz. Szuper.

Tolom a folyosón az éjjeliszekrényemet. Útközben leesik az írószereimet tartalmazó doboz a földre. A tollak és ceruzák szanaszét gurulnak. A közelben áll egy férfi betegtársam, de valamilyen rejtélyes okból nem mozdul meg. Összeszedem a cuccaimat, tolom tovább a szekrényt. Épp arra jön Andris, aki átsegít a gurulós bútordarabbal a küszöbön.

Az új szobánk atmoszférája egészen más, mint az előzőé volt. Itt korábban kissé zűrös férfiak laktak. Mintha az energetikájuk egy része itt maradt volna. Idő kell majd, amíg áthangoljuk a teret.

Mire mindhárman átcuccolunk, kezdődik a népmese-csoport. Én viszont addig nem tudok csoportra menni, amíg a fizikai és lelki biztonságomat vissza nem építem. Ha már népmese: a három kecskegidából most az egyik leszek. Amíg a többiek elmennek csoportra – nem a farkas gyomrába –, én engedélyt kérve maradok a kórteremben. A nyolcasban.

Pakolok, elrendezem a helyem. Mire a többiek visszaérnek, a külső-belső rendem is visszaáll. És indulok edzeni.

Este karaoke. Az egyik betegtárssal elénekeljük a Padlásból a Fényév távolság című dalt. Mindkettőnk nagy kedvence. A dal mélyen megérint, valami jóleső remegés fut végig rajtam.

A szoba felé tartva eszembe jut az öt hónappal ezelőtti érkezésem.

–
Akkor fényév távolságnak tűnt a távozás napja.
Most már egyáltalán nem.

A következő napokban a kórház körül is megváltozott valami. A tél még ott volt – de már nem uralkodott.

The post Január 21. – Szerda first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Az éjjel különös és megérintő álmom volt. Ismét egyetemista és kollégista voltam. Talán azért jött elő ez a vonal, mert egyetemistaként sem ingáztam annyit Budapest és Szombathely között, mint most a kórház és az otthonom között. Minden hétvégén oda-vissza. Tudom, a kórházi álláspont szerint ez nem nagy távolság – ez azért böki a csőrömet –, de a valóságban háztól házig mégis négy és fél óra az út.

Álmomban fák alatt tanultam. Három-három fiatal, nyárfaszerű fa állt egy vonalban, páronként egymással szemben. Ami igazán meglepett: a szemben állók a lombjukkal egymás felé hajoltak. Mintha így akarták volna megérinteni egymást. Közben hűst és menedéket is adtak annak, aki alattuk volt.

Álmomban is megbabonázott ez a jelenet. Nem igazán értettem. Most, éber tudatállapotban sem akarom megfejteni. Inkább csak örülök annak, hogy ilyen élményben volt részem.

A tegnapi visszautam is sajátos lett. Budapestre pénteken szürkeségben érkeztem, vasárnap pedig napsütésben indultam vissza a kórház felé. Egy hete is így történt. Tud valamit az időjárás, amit én nem?

A vonaton a tájat néztem. Mások aludtak, mobiloztak vagy filmet néztek. Én inkább a belső mozimat figyeltem vagy a mezőket, fákat, madarakat. Ha lett volna verseny a kocsiban, hogy ki lát több őzikét, fácánt vagy ragadozó madarat, a fákon, valószínűleg én nyertem volna.

A csatlakozás elérése mindig kérdéses. Az igényemet jelezni szoktam a kalauznak. Jobb, ha a MÁV is tudja, hogy el kell érnem a csatlakozást. Mert időben vissza kell érnem a kórházba. Késés esetén sárga lap jár. Nekem már van egy, így nem szeretnék még egyet.

Mert kiszállni a csúcson érdemes.

–

Arról pedig én szeretnék és fogok dönteni.

Másnap reggel azonban a kórház ismét emlékeztetett arra, hogy itt semmi sem állandó.

The post Január 19. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Ma jól indult a reggelem. 

Tegnap 5.22-kor már esélyes volt, hogy másképp lesz. Felébresztett az egyik szobatárs mozgolódása. Nem csak hangosan forgott az ágyában, de a szobából még ki-be is mászkált. 

Sebaj. Van még egy órám aludni. Légzőgyakorlatot csinálok, mindjárt tuti visszaalszom.

Abban a pillanatban, amikor ez megtörténne, a nővérek éktelen nevetésbe kezdenek, mintha nem egy kórházi osztály hajnalán lennének, hanem egy nyári kerti partin, ahol már iszogattak kicsit. 

Sebaj, mindjárt visszaalszom. Vagy mégsem, mert a közeli konyhában üst-koncertet indítanak. Nem tudom, mit csinálnak a hatalmas főzőedényekkel, de zeng-bong a ház. Nem csitul később sem. 

Megnézem az órát: 5.55. Ajaj. 29 percem van aludni, mert 6.24-kor cseng majd az ébresztő.

A fejemre húzok minden takarót, plédet, a szívecske alakú, finom tapintású párnát, amit tegnap kaptam a Valentin napot előrébb húzva, az arcomhoz helyezem, hátha… 

De nem, nem sikerül elaludni.

6.16-kor feladom, felkelek.

Szomjas vagyok. Nincs a víztisztító-kancsómban víz, öntök bele, de a reggeli kábulatomban elfelejtem, hogy majd hangosan csobog le a szűrőn. Menteném a helyzetet, de már nem tudom, a mellettem fekvő betegtárs is felül az ágyában. Bocsánatot kérek, hogy felébresztettem, mondja, hogy semmi gond. Később, amikor készülődök már az állomásra, egy megszentelt szűzanya medált kapok tőle, azzal a javaslattal, hogy tegyem a pénztárcámba és vigyáz majd rám az úton. Átölelem, nagyon örülök neki. A pénztárcámban van egy Jézus fénykép is, Aputól kaptam – hasonló célzattal.

6.20-kor felkelek és amint megszólal az ébresztő, hivatalosan is felkelünk. 

Érdeklődöm, ki hogyan aludt. Aztán üzemkészen kitódulunk vérnyomásmérésre. 

A reggeli torna elmarad, mert aki szokta tartani, hazament, aki meg helyettesíteni tudná, beteg. Nem állnak reklamáló betegtársak a folyosón, ahogyan észreveszem, a program érdeklődés hiányában elmarad. Én, aki minden alkalommal, még csini ruhában is jelen voltam, most nem forszírozom a dolgot, mert sietek.

A minike gyógyszerem is előbb elkérem, előbb reggelizem, mert mire a többiek felocsúdnak, hogy reggel van, én már indulok az állomásra.

Elbúcsúzom a többiektől. Hatalmas a köd, csúszik az út. Andris kikísér, mert amióta kiválasztott az egyik csoporton feleségének, nem akarja, hogy bajom essen. 

Időben kiérünk az állomásra, ő még így visszaér a csoportra.

Én a váróteremben várok fél órát, a vonat késik, de nem aggódom, tudom, hogy a csatlakozást is elérem majd. A rutin megsegít. Az aggódós sejtjeim szerencsére még mindig téli álmukat alusszák, de tavasszal sem ébreszteném fel őket.

Ez az első eset, hogy elkéredzkedtem a terapeutámtól, mert intéznivalóim vannak délután.

Utazom már az Intercity-n Budapestre. 

A havas mezőkön őzikéket látok feküdni. Meglep, nem így szoktam őket látni.

–

Lehet, hogy nekik sem indult egyszerűen a reggel?

Hamarosan egy álom hozott különös képeket – 

és egy újabb gondolatot az útról, amelyen haladok.

The post Január 17. – Szombat first appeared on Lélekjegyzetek.hu.