Tegnap ismét leutaztam a kórházam kisvárosába, hogy találkozzam a terapeutámmal.

Rumlis egy nap lett.

Kelenföldön eleve húsz perc késéssel indult a vonat. Az idős hölgy, aki később mellettem ült, említette, hogy a Déli pályaudvaron zord időjárási viszonyokra hivatkoztak – ezt mondta be a hangosbemondó. Nyilván rossz gombot nyomtak meg, mert felhő nélküli, tiszta ég és szikrázó tavaszi napsütés kísérte az utunkat. Nekünk Kelenföldön inkább műszaki hibát jelöltek meg a késés okaként.

Nagy nehezen elindultunk. A húsz perc késésből hamar fél óra lett. Izgultam az átszállás miatt, mert ha azt nem érem el, elkések a megbeszélésről.

Az átszállás előtt tudtam meg, hogy vonatpótló buszra kell átszállni, mert a csatlakozó vonat nem vár meg. Jó, akkor megyek azzal.

Legalább többet láttam a tájból.

Az egyik településen annyi kerti törpét láttam az ablakokban és az udvarokon, amennyit eddig összesen életemben. Bíztam benne, hogy jót hoznak nekem.

A kórházba végül a megbeszélés előtt pár perccel érkeztem meg. Kiváló találkozó lett. Új irányokat találtam magamhoz – magamban.

Az állomásra visszafelé korábban kiértem. Felszálltam egy személyvonatra, amely mindenhol megáll. Útközben feltűnt, mennyi település neve kezdődik úgy, hogy Szent. Meg is lepődtem rajta.

Az átszállási állomáson egy órát vártam a Budapest felé tartó InterCityre. Közben megismerkedtem egy nénivel, aki a sellyei Draskovich-kastélyt ment meglátogatni – a virágok miatt.

Kelenföld állomáson egy másik idős hölgynek segítettem leszállni a vonatról. Aztán együtt lifteztünk. Elmesélte, hogy nagyon éhes, alig várja, hogy odaérjen a lányához, mert aznap csak két pogácsát evett.

Nem kérdeztem meg tőle, hogyan tehette ki magát ennek. Én is éhes voltam. Pedig rendesen ettem aznap.

Este fél kilenc körül értem haza. A fejemben még mindig zakatolt a vonat.

Büszke voltam magamra, hogy megtettem ezt az oda-vissza kalandos utat. 

Arra gondoltam, milyen jó érzés túllépnem önmagamon.

–

Nem mindig az út egyszerű – de néha épp a kerülők mutatják meg, mennyit változtunk közben.

Amikor nyitottak maradunk, a hétköznapok is elkezdenek válaszolni.
Apró, szinte észrevétlen módokon — de pontosan akkor, amikor szükségünk van rá.

The post Március 7. – Szombat first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Reggeli utazás az egyetemre. Kellemesen hűvös a reggel, serkenti a véráramlást az ereimben.

A villamoson velem szemben egy fiatal pár beszélget. A fiú bosszankodik, hogy alig szálltak fel-le az utasok és máris szólt az ajtók záródását jelző csengő, most meg a vezető közli, hogy forgalmi okokból a megállóban várakozunk. A lány nem reagál. 

A következő megállóban megérinti a fiú vállát, majd leszáll a Móricz Zsigmond körtéren. Valószínűleg átszáll másik villamosra. A fiú az ablaknak háttal ül, a telefonjába merül. A lány mintha fotót készítene a villamoson ülő fiúról. Gyorsan pislog, valószínűleg várja, hogy a fiú megforduljon. De nem fordul. Közben indulunk, a lány hosszasan néz a jármű után.

Én is villamost váltok és immáron a Duna-parton utazom. A napsütés nemcsak a folyót, hanem a budai oldalt is beragyogja.

Nézem a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A Nárcisz-trilógiában a pálmaágat tartó nő a főszereplő, Jázmin reményét szimbolizálta. Hogy megkapja, eléri azt, amire vágyik.

Elgondolkozom, hogy a remény valójában szabadság-e. Ha remélek valamit, akkor vágyom valamire, ami most nincs meg. Kérdés, hogy ez szabadság-e. 

A rendelés során, a fiatal egyetemistákat hallgatva, nehéz történetekkel találkozom. A család és a csalás nem véletlenül egy betűben különbözik.

Hazafelé beugrok egy közeli élelmiszerboltba. Alig vannak. Van egy utolsó darab a kedvenc tejeskávémból. A kedvenc, iszonyat ritkán elérhető rombusz zsemlyémből is akad. És még sorba sem kell állnom.

Talán a szabadság nem az, amikor megkapom, amire vágyom.

–

Hanem amikor nem függök tőle.

A felismerések önmagukban még csendben maradnak.
Aztán egyszer csak elindulunk velük – és a világ válaszol.

The post Március 3. – Kedd first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Ez a február olyan lendülettel vágtázott át rajtam, mintha már a Tűz Ló évét gyakorolta volna. Holnap már itt a március.

Tegnap este kínai újévi hangversenyen voltam. A kínai asztrológia szerint most a Tűz Ló éve kezdődött: cselekvés, szabadság, gyors változások. Tűz, szenvedély, energia.

A bennem élő tüzes nő elégedetten csettintett. A vizes részem viszont finoman felhúzta a szemöldökét.

Mert ha a tűz túlságosan belelendül, a víz gőzzé válik. És ha gőzzé válik, abból már nehéz visszacsepegni.

Ismerem magam. Szeretek dolgozni. Csinálni. Menni. Haladni. A „nincs megállás” műfajban már szereztem díjat.

A koncerten nem csak a zene volt szép. Hanem az összhang. A karmester apró mozdulatai, a zenészek figyelme, az ismeretlen hangszerek különös hangjai. Olykor nem is tudtam, melyik hangszer szól – csak kerestem a forrást a szememmel. Mint amikor az ember a saját érzéseit próbálja beazonosítani.

Ma délelőtt – a rendellenesen működő családok felnőtt gyerekeinek szóló – gyűlésen voltam. Érzelmeket húztunk cetliken. Sokakhoz negatív minőség jutott: elhanyagolt, csalódott, sértődött. Én a „reményteli”-t húztam. Meglepődtem.

Mert a remény számomra sokáig kockázat volt. Ha remélek, csalódhatok. Ha bízom, elveszíthetem. Ha megnyílok, sérülhetek.

Most mégis azt éreztem, hogy a remény nem rózsaszín köd. Nem önáltatás. Hanem csendes bátorság.

Nem azt jelenti, hogy nem félek. Félek. Néha egészen konkrétan. De már nem a félelem irányít.

Reményteli az indulásom az új életembe. Nem azért, mert minden biztos. Hanem mert tudom: bármi jön, nem omlok össze tőle.

A remény bennem még nem máglya. Inkább parázs. De már nem csak a fejemben él, hanem a mellkasom mögött is melegít.

És ez most elég. 

A remény nem harsány. Nem dobja le magát a földre örömtáncban. Csak jelen van.
Halkan.

–

A szívemben is.

A szabadság nem mindig kívül történik meg.
Néha csendben alakul át bennünk –  és onnan kezd el hatni a világunkra.

The post Február 28. – Szombat first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.

A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak. 

Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.

Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.

Este 7 órára már forgott velem a világ.

Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.

Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.

Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.

A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.

Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.

Reggel gerlék turbékolására ébredtem.

Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.

Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.

Vannak napok, amikor a világ túl hangos.

És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.

–

Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is. 

A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.

The post Február 25. – Szerda first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Indulok az egyetemre. Épp, amikor kilépek a házból, Holle anyó megrázza a dunyháját – sebaj, van nálam esernyő.

A villamosra utánam felszáll egy nő, aki telefonál. Olyan gyorsan és hangosan beszél, úgy pörög a nyelve, hogy a rapperek elbújhatnak mögötte. Számlákról, utalásról zeng, olyan komoly alapzajt teremtve, hogy a villamos zúgását is felülmúlja. 

Várom nagyon, hogy leszálljak, de öt megállót ki kell bírnom. Megkönnyebbülök, amikor átszállok a másik villamosra.

Ott gyermekhad fogad. 9-10 évesek lehetnek és arról társalognak, hogy kinek milyen telefonja van. Az az érzésem, mintha egymásra licitálnának. Megnyugtatóbb lenne azt hallanom tőlük, hogy milyen jót fociztak vagy kirándultak, de nem, nem, a telefon a téma.

Meglepően jól tájékozottak, vannak olyan márkák és rövidítések, amelyeket nem ismerek. Ja, más generációk vagyunk, ugyanakkor örülök, hogy más generáció vagyok.

Hamarosan leszállnak.

Remélem, néha az eget is nézik.

Egyetem. Kedden és csütörtökön rendelek személyesen, a többi napon a könyvtáré az adott szoba. Ki is van írva, hogy hétfőn, szerdán és pénteken mikor vannak nyitva. Ezeken a napokon én biztosan nem vagyok ott.

Valami láthatatlan vírus terjedhetett el, mert többen bekopognak, megzavarják a beszélgetésemet a kliensemmel és keresik a könyvtáros kolléganőket. Amikor jelzem, hogy ma csütörtök van, nem hisznek nekem. Többen is. Meg vannak győződve arról, hogy szerda van.

Igyekszem nyugodtan konstatálni a zűrzavart és visszatérni a beszélgetéshez.  Nem lehet engem csak úgy kizökkenteni.

Hazafelé nem jár a villamos. Többlet utazásra vagyok ítélve, mert így két metrós úttal és legalább 20 perces kitérővel jutok csak haza. Megoldom.

Minden reggel meg szoktam köszönni azt a sok jót, amit az aznap tartogat.

Ma mintha napzavar lett volna.

Szerda csütörtöknek hitte magát, a villamos eltűnt, az emberek összekeverték a napokat.

–
Valamikor nem egyértelmű, mi is a jó.
De attól még ott van.

Amikor lelassul bennünk a zaj, másképp kezdjük hallani a világot.
És néha egészen apró dolgok emlékeztetnek arra, hogy már nem ugyanott tartunk.

The post Február 19. – csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Tegnap este hideg szél fújt. A szombathoz képest legalább tíz fokkal csökkent a hőmérséklet.
A zord idő nem ijesztett meg. Elindultam az esti sétámra. Az utcák szinte üresek voltak, még a kutyasétáltatók is visszahúzódtak.

Ahogy róttam a köreimet, ismerős érzés kísért. Az, amikor egyedül maradtam a porondon, pedig jó lett volna valakivel megosztani az örömöt. Amikor sikert értem el, és nem volt ott senki, akinek a szemébe nézhettem volna. Amikor nagy kihívások előtt álltam – teljesítés, betegség –, és nem volt kire támaszkodnom.

Most már engedem, hogy kapcsolódjak.

A téli olimpia ideje van. Sok sportág közül engem a műkorcsolya érint meg igazán. Főleg a páros jégtánc. Ahogy figyelem a férfi és a nő összehangolt mozdulatait, az egymásra hangoltságukat, valami megmozdul bennem. Amikor az egyik pörög, fordul, és a mozdulat végére ér – ott van a másik keze.

Ahogy nézem őket, vágyat érzek. Szeretnék ilyet. És van bennem egy halk irigység is, hogy ők ezt átélhetik.

Tudom, hogy ez a finom összhang nem véletlen. Sok munka, gyakorlás, egymásba vetett bizalom áll mögötte. Két ember, akik újra és újra egymás felé lépnek.

És miközben erről írok, a mai szürkeségbe megérkezik a napsütés.

Lehet egyedül is fejlődni.

–
De a mozdulat végén jó lenne, ha ott lenne egy kéz.

Amikor minden összekeveredik körülöttünk, nehéz megtalálni a biztos pontot.
De néha épp a zavar mutat rá arra, mi az, ami mégis állandó.

The post Február 16. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Ahogyan ma a munkahelyem felé utaztam, a villamosból kikacsintgattam.
Részben a napsütésre, részben az utcára, boltokra.

Megdöbbenve láttam, hogy egy körömszalonban még mindig villog a karácsonyfa.
Egy villamosmegállóban pedig egy csirkés cég Áldott Ünnepeket kívánt. Február közepén. Sajátos időutazás.

Tegnap megszületett a Lélekjegyzetek. Alig egy hónap telt el az ötlettől a megvalósításig.

Feszített tempó volt. Kórház mellett. Munka mellett. Élet mellett.

Nem lazítással kezdtem az új időszakot, hanem építéssel. Egy személyben lettem alkotó, szervező, menedzser. Mint egy mutatványos, aki egyszerre több cintányért pörget a levegőben.

Boldogan tettem. Mert az álomért dolgoztam.

Most, hogy megszületett az oldal, némi ürességet érzek. Talán azért, mert eddig minden munkafázist a kezemben tartottam. A döntéseket. A tempót. Az irányt. Még az informatikussal való együttműködésben is addig feszültem, amíg össze nem hangolódtunk.

Most viszont elérkeztem oda, ahol már nem tudok többet tenni. Posztolok. Hirdetek. Írok tovább.

De hogy hányan találnak rá. Hogy ki marad. Hogy hogyan él tovább – ez már nem az én kontrollom.

Ez ijesztő. Mert a kontroll elengedése nálam nem természetes reflex. Tanulom.

Van bennem nyugalom. És van bennem félelem is. Talán a bizalom még formálódik.

Most átadom az életnek. Az olvasóknak. Az időnek.

Mert a Lélekjegyzetek már nem csak az enyém. Önálló világ. Saját ritmussal.
Saját születéssel.

–

És én most megtanulom útjára engedni.

Van, amit egyedül is meg lehet tanulni.
És van, amihez kell egy másik ember jelenléte — még ha csak vágyként is.

The post Február 13. – Péntek first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Reggel úgy ébredek, hogy ma biztosan sütni fog a nap. Szerencse, hogy nem fogadok rá, mert vesztettem volna.

Home office-ban dolgozom, az alsó szomszédnál fúrnak. Valahogy be szoktam vonzani a leglehetetlenebb helyeken, hogy fúrjanak. Mivel érzékeny vagyok a hangokra, ez a mumusom. De majd ma… 

Mélyeket lélegzek és mantrázom magamban, hogy mindjárt vége. Elterelem a figyelmem, de legfőképp elfogadom, hogy fúrnak. Mindenkinek jár a fúrás. Hétköznap napközben biztosan.

Délután a postára könyves csomagokat viszek. Vizualizálom, hogy nem áll előttem senki, mert a sorban állás nem az erősségem. Sikerül: csak egy embert kellett kivárnom, de mire végzek, hosszú a sor. Siker. 

Sűrű a napom, rengeteg szellemi munkát végzek, le kell vezetnem, megyek az esti sétára. Találkozom ismét azzal a férfival, aki a környék érdekessége, mert négy kutyát magára kötve szokott sétálni. Mármint a kutyákat sétáltatja. Most egy kismotor, amit a gyerekek hajtanak, is a kezében volt, ezt nem értettem. 

Egyszer odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy ez valami munkája-e vagy sem. Akkor kiderült, hogy nem: a saját kutyái, korábban terápiás kutyák voltak. Nem akart tőlük megszabadulni, bár nehéz egyszerre a négy kutyát kezelni és mindjárt gyerekük születik. Akkor a legnagyobb négylábút hosszan megsimogattam. Persze, engedéllyel. A kutya is engedélyezte, úgy tűnt.

Ma, amikor megláttam őket, éreztem, hogy jólesne egy kis kutyasimogatás. Odamentem a fiatalemberhez, említettem neki, hogy beszélgettünk már, emlékezett rá. Kérdeztem, hogy hol van a negyedik kutyus, azt válaszolta, hogy sajnos elhunyt. 

Közben a nagy kutya mellé álltam, aki tényleg nagy-nagy szőrös eb, de amilyen félelmetesnek látszik, olyan békés. Jól fogadta a simogatásomat, nekem meg jólesett adni. Puha volt a szőre, szinte belesüppedt a kezem. Mire beteltem ezzel a jóval és indultam tovább, akkor érkezett meg a feleség a kisgyerekkel. Innen a motor is értelmet nyert.

A sétám hátralévő részében megállapítottam, hogy még mindig él bennem a vágy,  

–
hogy majd ne csak egy láthatatlan kutyát sétáltathassak, hanem egy igazit is.

Amikor valami megszületik, utána nem csak öröm jön — hanem csend is.
És ebben a csendben tanuljuk meg, mit jelent elengedni az irányítást.

The post Február 11. – Csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Szürkeség, szürkeség. Ki lopta el a napsütést, és mikor adja vissza?

Szombaton elmentem a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeivel foglalkozó ülésre. Nehezen indultam neki. Az egóm minden kifogást legyártott, hogy nehogy valami ismeretlenbe kelljen kilépnie. Mert azt annyira nem komálja. De nem hagytam magam.

Azzal győztem meg magam, hogy ezt már megbeszéltem magammal: megyek. Mindig csak az első alkalom a nehéz. És ha most nem megyek el, akkor jövő szombaton megint az első alkalom jön. Rendben, nem kell megszólalnom, csak menjek el. Az idegrendszerem újrahuzalozása az új által történik.

Rengetegen voltunk. Aztán egy óra múlva, amikor már megtapasztaltam pár megosztást, én is felszólaltam. Ebben is túl akartam lenni az elsőn. Büszke voltam magamra. Most szombaton már ismerős terep lesz, és milyen jó lesz így menni.

Délután edzés. A két ünnep között voltam ebben a teremben. Az egóm ma itt is rakoncátlankodott, hogy még várjak, ne menjek, majd máskor. Lejátszottam a szombati meggyőzés-technikámat. Jutalmat tűztem ki magamnak. Elmentem. Huzalozzuk csak szépen újra az idegrendszert.

Az öltözőben madárcsicsergés. Nem tudom, mi történt azokkal a madarakkal a felvételen, de jobban csipognak, mint ahogyan az én fejemnek jól esne. 06-os számú az öltözőkulcsom. Nem egyszerű megtalálnom. Aztán megvan a szekrény. Nem nyitja a kulcsom. Ja, talán a szám nem stimmel, meg kellene esetleg fordítani? Aha, 90-es. Ez már rendben van.

A futógépet ismerem. Hoppá, mégsem ismerem. Mindenképp tévéadás akar menni nekem a képernyőn. Bezzeg a Retro Gymben nem volt ilyen. Ott csak önmagam láttam a szemközti tükörben. Nem akarok tévét nézni. Egyenesen akarok nézni az utcára. Másik gépet keresek. Nekiindulok. Nem unatkozom. A fejemben lélekjegyzetet írok.

A mellettem lévő férfi nagyon fut. Iszik, majdnem megfullad. Bokszol a levegőbe. Majd a gép oldalsó részére támaszkodik mindkét oldalon, úgy fut. Vagy inkább vonszolja magát? Akkor miért nem áll meg? Megint köhög. Jaj, nehogy itt mellettem legyen baja, már csak ez hiányzik. Szerencsére fél óra után megáll. Túlélte. Meg én is.

Onnantól nyugodtan sétálok és futok tovább. A szemközti póznán kis madárka nézelődik.

–
Remélem, hogy visszacsalogatja a napot.

Van, hogy egy nap nem történik semmi különös. Mégis történik bennünk valami.

Apró megfigyelések, halk felismerések, olyan pillanatok, amelyek elsőre jelentéktelennek tűnnek, mégis közelebb visznek önmagunkhoz.

The post Február 9. – Hétfő first appeared on Lélekjegyzetek.hu.

Eltűnt a tegnapelőtti hó, csak pár helyen maradt meg vékony foltokban. 

Kedd este lementem sétálni. A friss hó ropogott a talpam alatt. Figyelnem kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak, és ez nagyon a jelenben tartott. Csak kutyasétáltatókkal találkoztam. Egy fiatal fiú a kutyája elé dobálta a hógolyókat. A kutya rezignáltan haladt tovább.

Az esti hosszú séták segítik kigyalogolni belőlem mindazt, amire aznap már nincs szükségem, ezáltal töltenek, lazítanak.

Ma a munkahelyemre utaztam és a Szabadság hídon áthaladva a nap – sok-sok ködös, szürke időszak után – előbukkant és ráengedte sugarait a Dunára.

A villamoson találkoztam egy ázsiai családdal, ahol az anya és a lánya sapka és sál gyanánt nyuszifüles és -szemes fejfedőt húztak. Mulatságosan néztek ki. A motivációt nem igazán értettem, még nincs itt a farsang ideje.

Beérve az egyetemre meglepetés ért. Ismét bebizonyosodott, hogy az élet mint rendező munkálkodik. 

Volt egy mély barátságom. Szinte együtt kezdtünk friss diplomásként dolgozni az egyetemen, ami akkor még főiskola volt. Külön tanszéken. Ez a barátság átívelt évtizeden. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy erős fára, amely erősen kapaszkodik a földbe és túlél mindent. Nem élt mindent túl. Öt éve jött egy tornádó és elsodorta a fát, megszűnt a barátság. Igazából nem is volt egyértelmű, hogy miért. A veszteség dupla veszteség volt, mert a kisfiához közel kerültem, sokat vigyáztam rá és így tőle is elszakítódtam. Nehezen jutottam ezen túl. A mai napig szoktam erről álmodni.

Minden évben írok a kisfiú születésnapjára és névnapjára és üzenem, hogy még mindig szeretem. Remélni tudom csak, hogy ezt átadja neki az édesapja.

Az elmúlt években külön épületben dolgoztunk, nem találkoztunk. 

Ma viszont felfedeztem, hogy az az egység, ahol dolgozik, arra a folyosóra került, ahol én is dolgozom. Majdnem egymással szemben van a két ajtó. Így fogunk találkozni. 

Nincs bennem szándék semmire. Tettem jó pár lépést az elmúlt fél évtizedben, hogy helyrehozzuk a barátságunkat. Nem volt rá fogadókészség. Elfogadtam, nem volt más esélyem. 

–

Hiszek abban, hogy ami és aki hozzám tartozik, azt nem söpörheti el a vihar.

Nem mindig nagy döntésekkel változik meg az életünk. Néha azzal, hogy elmegyünk oda is, ahová legszívesebben nem mennénk – és közben lassan tényleg újrahuzalozódik bennünk valami.

The post Február 5. – Csütörtök first appeared on Lélekjegyzetek.hu.