Gerlepár
Tegnap rendeltem az egyetemen. Közben e-mailek érkeztek, megbeszélésre mentem, majd bevásároltam a Nyugatinál, egy tömött élelmiszerüzletben. Először jártam ott, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Ez a dobozos kávén kívül jól működött. Azt nem találtam. Elengedtem.
A villamoson egy férfi tangóharmonikázott. A hang nemcsak a fülemig jutott el, hanem az agysejtjeimig is. Ők határozottan tiltakoztak.
Leszálltam, átszálltam egy másik villamosra. A tangóharmonikás is ezt tette. Nem repdestem az örömtől, hogy újra találkozunk.
Hazaérve nem fejeződött be a nap. Statisztikákat készítettem, válaszoltam az új bejelentkezőknek, leveleztem, posztoltam.
Este 7 órára már forgott velem a világ.
Régen ezen átnyomtam volna magam. Most már nem teszem.
Lementem sétálni. Láttam hóvirágot és egy olyan gömbölyded macskát, hogy tátva maradt a szám. Lehet, hogy vemhes volt – nem szeretném a személyiségi jogait sérteni – nagyokat ugrált is. A jelenség bevésődött a retinámba.
Valahol itt kezdett csillapodni bennem a zaj.
A szokásos köreim után leültettem magam a kanapéra. Meditáltam. Mélyeket lélegeztem. Nem teljesítményből, hanem szükségből. A kórház óta figyelek ezekre a jelekre.
Gondoltam, az önszeretet jegyében időben lefekszem, és nem állítok be ébresztőt.
Reggel gerlék turbékolására ébredtem.
Az ablakpárkányomat kedvelik. A szimpátia nem mindig kölcsönös, de most nem volt bennem ellenállás.
Nyolc óra múlt. A napfény lett a társam a reggeli kávé mellett.
Vannak napok, amikor a világ túl hangos.
És vannak reggelek, amikor elég két gerle, hogy emlékeztessen: már nem kell mindent túlélni.
–
Már tudom értékelni a szívet melengető társaságot is.
A remény nem hangos.
Inkább csendben kezd el bennünk dolgozni — és lassan átalakítja, ahogyan a világra nézünk.
